A Magyar Államvasutakkal kapcsolatba kerülni olyan, mintha az ember egy másik bolygóra, vagy egy idegen civilizációba csöppenne. Miközben lassan bármit elhiszünk a zsebünkbe lapuló okostelefonoknak, a világhálónak, a MÁV esetében csak azt tekinthetjük biztosnak, ami már megtörtént. A szolnoki pályaudvar múlt századi technológiát képviselő utastájékoztató-táblája talán a nagy hidegre való tekintettel nem működik. Vagyis vannak rajta információtöredékek, csak éppen nem állnak össze. Nincs mit tenni, felvilágosítást kell kérni. Az utascsarnok legtávolabbi sarkában, az épület egyetlen európai pontján fiatal hölgy mondja: szerinte húsz percet fog késni az IC, de nem biztos.
Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon messzire nem mehet az ember, hiszen a „nem biztosban” az is simán benne van, hogy a kiválasztott vonat mindjárt itt lesz. Meg az is, hogy ma már meg sem érkezik. A pörgős tábla ugye nem működik, tehát hangosbemondó hallótávolságán belül kell maradni. Töltsük el valahogy az időt!
Vegyünk például BKV-jegyet, mert állítólag a MÁV jegypénztárakban azt is árulnak. Csak éppen ezt jól titkolják. Ám az egyetlen nyitva lévő pénztárban ülő hölgy természetesnek veszi, hogy tudnom kellene, BKV-jegyet csak az 1-es pénztárnál vehetek, és már fordít is nekem hátat. Amikor jelzem, hogy ott éppen nincs senki, akkor némi felháborodottsággal odaveti, hogy majd lesz. Látva, hogy nem bízom a bizonytalan jövőbe, villámló szemekkel feláll, hátramegy, de szerencsére nem halom, mit mond a többieknek. A lényeg, hogy megérkezik egy fiatal hölgy az 1-es ablakhoz, és laza csuklómozdulattal dobja elém a kért jegyet. A bankkártyás fizetéstől és a számla igénytől pedig majdnem sikítófrászt kap, pedig esküszöm, sokkal jobban állna neki a mosolygás.
Még mindig semmi hír a vonatról, kicsit hideg van, legjobb lesz, ha beülünk a fűtött váróterembe. Vitathatatlan, hogy ez a szolnoki vasútállomás legmelegebb pontja. Mivel azonban az ott időző, szerintem hajléktalan társaságnak nem akarok pénzt adni, még akkor sem, ha megkínálnának borral, már csak azért maradok, hogy körbenézzek. Szakadt pad, összetört műanyag szék, szuper retró csillárok, a csak a magyar vasutakra jellemző büdösség, és ragadós kosz. Az egyetlen európai eszköz a monitoros utastájékoztató lenne, amivel két baj van. Ebben a váróban csak olyanok vannak, akik szerintem sehová se szeretnének utazni, illetve a XXI. században már vicces egy olyan monitor, ami statikus információkat közöl. Ennyi erővel írásvetítőt is használhatnának.
Hideg ellen védekezzünk mozgással. Járjuk körbe a szolnoki vasútállomást, ami egykor a honi vasutak egyik büszkesége, legmodernebb épülete volt. A hetvenes évek végén az Utasellátós automatákat imádtam benne a legjobban, helyük ma félig elfalazva. Volt itt étterem is, ahol ma vagy használt ruhát vagy intim kellékeket árulnak. Az utastér a hatalmas ablakaival tényleg gyönyörű volt, ha valaki itt jött fel az aluljáróból, egy modern várost láthatott az üvegen túl. Ma egy félig üres butiksort, aminek az engedélyezéséért a magam részéről súlyos börtönbüntetéseket szabnék ki. A burkolat potyog, a plafon égősora hiányos, a valamikori csomagfeladó ablak bedeszkázva, rajta elképesztő plakátok, és itt-ott lepusztult kocsmák.
Ennél nagyobb csapás csak a sínekhez vezető aluljáró, amelyik a maga nemében Magyarország leghosszabb ilyen építménye. A falak alpári szövegekkel és ábrákkal összefirkálva, és inkább ne gondoljunk bele, hogy mivel összekenve. A kukák szétrángatva, az egykori tájékoztató vitrinek felszaggatva, és az egész folyamatosan ázik és csöpög. Az elénk táruló képet szerintem nemcsak a Balkán keleti felén, de még India eldugott vasútállomásain is kikérnék maguknak az ottaniak.
A húsz perc letelt. A vonatról még semmi hír. A sín melletti kijelzőn még az optimista 10 perc, de kit érdekel. A MÁV-nak évtizedek óta nem sikerül megbirkóznia azzal a komoly szervezési kihívással sem, hogy az IC szerelvény ugyanazon számú kocsija mindig ugyanott álljanak meg. Tőlünk nyugatabbra ezt a peronra ki merik írni. Á, esélytelen!
Erre az állomásra szűk négy évtizede büszke volt a város meg a vasutasok. Ma pedig, mintha a városon kívül esne. Nemrég megjelent egy hír, miszerint a következő uniós pénzügyi időszakban, tehát 2013 és 2020 között hét nagy magyarországi állomás újulhat meg teljesen közösségi pénzből. Meglepődnek azon, hogy Szolnok, ez a mindig jelentős vasutas hagyományokkal rendelkező város, ami a Kelet felé induló vonalak legfontosabb elosztóbázisa, nem szerepel ezen a listán?
Végre megjött a vonat. A vagonból kinézve a téli hidegben alig látszik ez az elkeserítő igénytelenség és lepusztultság. Szerencsére, alig van leszálló utas. Ide csak az jön, és innen csak az indul, aki már megszokta és belefásult abba, hogy a szolnoki vasútállomás egy másik civilizációban van. Baross Gábor pedig csak azért nem sírdogál az állomás bejárata melletti emléktábláján, mert a könnyei legalább akkora csodának számítanak, mint ennek az egész kócerájnak az európai színvonalú megújulása.
