Nem néztem utána, hogy Horvátország nemzeti jövedelmének mekkora hányadát adja az idegenforgalom, mert biztos, nagyot. Ugyanakkor a saját szememmel láthattam, hogy a horvátok nemcsak a turistákból akarnak megélni, és mintha működne a mezőgazdaság és az ipar is. A kereskedelmükből meg jórészt hiányoznak például azok a nagy külföldi márkák, amelyek nálunk letarolják a piacot.
Magyarázatot nem tudok adni rá, de beismerem, alföldi gyerekként elvarázsolnak a kikötők és a hatalmas hajók. Így vessenek meg érte, de a római emlékekben tobzódó isztriai Pulából is leginkább ez érdekelt. Az óváros alatt végighúzódó hajógyár számomra legalább olyan érdekes volt, mint a gyönyörű amfiteátrum. Azzal pedig szinte betelni sem tudtam, hogy a nyári hétköznap ellenére, az óriási gyárban micsoda munka folyt.
Egy felújítás alatt lévő tengerjáró körül például hat tízemeletes épületnyi hajódaru táncolt, távolról nézve olyan kecsesen, mint valami első bálozók. Hatalmas fém alkatrészeket, meg ki tudja mi mindent tartalmazó konténereket emeltek be ez egyik felén már elkészült, a másik részén viszont kibelezett hajótestbe. A gyár kerítésétől befelé bámulva pedig azt is jól lehetett látni, hogy odabenn elég sokan sürgölődnek munkásruhában. Az épületek meg nem magukra hagyott mementók voltak, hanem használatban lévő, a munkanapoknak értelmet adó helyek. Pedig gondolom, válság ott is van, ráadásul az ő rendszerváltásuk egy csúnya háborúval indult. És mégis.
Azt, hogy ezen a téren egy kicsit máshogy viszonyulnak a dolgokhoz, nekem leginkább az mutatta, amikor az általunk Fiumének nevezett Rijekában, a belvárosi többsávos autóúton szembe jött egy mozdony. Ami – elnézve a helyieket – nem lehet ritka jelenség. És nemcsak azért, mert az ottani kikötő is működik, hanem azért sem, mert a rendszerváltás után a rengeteg közpénzből lefektetett iparvágányokat nem felszedték vagy szétlopták – talán még akkor sem, amikor éppen nem kellettek -, hanem a helyükön hagyták. Adott esetben egy történelmi város majdnem közepén is. Igaz, még csak pár hete tagjai az Uniónak, így az onnan szerezhető olcsó pénzek eszetlen szórása eddig nem indult be náluk, így nem kizárt, hogy pár év múlva már szökőkutak meg műkő lesz a sínek helyén.
Bár, ahogy a települések közötti mezőgazdasági területeket elnéztem, esélyes, hogy ellenállnak. Mert míg nálunk bő két évtizeddel a rendszerváltás után is lépten-nyomon szétrohadó, félig ellopott gazdasági épületek, felhagyott földek láthatók az utakról, az Isztrián gondozott gyümölcsösök és friss telepítések. Romoknak, pusztulásnak nyoma sincs, a boltok és piacok meg saját termékekkel vannak tele. Igaz, az üzletek többsége saját néven fut. A nálunk ismert nevekből csak egyet láttunk, és a helyiek mellett az volt a legkisebb.
És nem hinném, hogy csak én voltam figyelmetlen. Amit számomra a jégkrém és az ásványvíz is bizonyít. Mert miközben nálunk kipusztult az egykor kedvelt Leo és Roll márka, és ugyanazt a tucat ízt fogyasztjuk, mint tőlünk nyugatra, a horvátok megmaradtak a sajátnál. Ahogy az éttermekben felszolgált ásványvíz esetében is. Annak ellenére, hogy kólában és szénsavas narancsban világmárkát kínáltak, a víz helyi mindig volt. Talán nem csak azért, mert náluk több a forrás vagy a buborék.