Nem vagyok sem biológus, sem erdész, így halvány megalapozott fogalmam sincs az akácfa magyar erdőkre és természetre gyakorolt káros vagy jótékony hatásáról. Mint természettudományosan alulképzettnek, nekem az akácfa nem több mint az alföldi – de azt hiszem, a magyar – táj elvitathatatlan és jellegzetes eleme. Ráadásul amióta az eszemet tudom, mindig, mindenhol az utamba akad. Hiányos ismereteimből pedig azt szűröm le, hogy ezzel így volt már előttem minimum öt-hat emberöltőnyi generáció is, mert mintha Bábolnán állna egy több mint kétszáz éves akácfa matuzsálem.

Azt is le kell szögeznem, hogy sem euroszkeptikus nem vagyok, sem uniós szakértő, tehát az akácfák sorsa a május 25-ei voksolásban nem fog befolyásolni. Azzal együtt, hogy a mai napig jót tudok röhögni az uborka görbületének kérdéséről állítólag hozott uniós normán. Hozzátéve, hogy szerintem az elmúlt 10 évben igenis sok mindent adott nekünk az Unió, sőt többet nyertünk a réven, mint vesztettünk a vámon.

Tehát sem tudományos, sem szakmai alapon nem tudok hozzászólni a hónapok óta tartó akácvitához. Csupán földhözragadt, érzelmi megközelítésben. Ami lehet, hogy eszembe se jutott volna, ha éppen nincs május. És nem virágzik Szolnok utcáin is egy csomó helyen az akác.

Tényleg, eddig fel sem tűnt, milyen sok akácfa van a városban.

Szóval virágzik az akác, és legalább annyira imádom az illatát, mint az első ibolyáét, az éppen csak megjelenő gyöngyvirágét, vagy a színesbe boruló szandai gyümölcsfákét. Merthogy azonnal eszembe juttatják, hogy már nemcsak a tavasz köszöntött be, de hamarosan itt a nyár is. Ám még nem az az eszméletlen meleggel fárasztó, hanem az a reggel-este még hűvös, buján zöld, árnyékban fázós, olykor izzasztó és szikrázó. Amolyan bolond késő tavasz, kiszámíthatatlan kora nyár. Amikor az oviba már rövidnadrágba lehetett menni, és már kiszabadulhattunk a négy fal közül.

Eddig eszembe se jutott, hogy ez a várakozás, és ez az emlék nekem az akác illatáról ugrik be.

Így nemcsak a cserépkályhából hiányozna nekem az akác, meg az asztalomról – hiszen az egyik legfinomabb a tiszta, igazi akácméz -, hanem az orromból és a tavaszomból is. Amiből a magam részéről sokkal szívesebben száműzném a fehér pelyheket eregető nyárfákat, mint az akácot.

Mert lehet, hogy ez az akác ide csak bevándorolt. Lehet, hogy még csak párszáz éve a magyar táj jellegzetes figurája. De szerintem asszimilálódott, közénk való, és ha csak egyetlen okot hozhatnék fel a megőrzése mellett: isteni illata van tavasszal.