Még ha egyedül vagyok is ezzel a nézetemmel, akkor is kimondom, hogy az a modern és demokratikus Európa, aminek hiányát igazán csak akkor éreznénk, ha nem lenne, és minden hangoskodásunk ellenére kényelmesen élvezzük az előnyeit, 1944. június 6-án hajnalban, tőlünk jó kétezer kilométerre, Franciaország északi részén született meg, amikor a szövetséges csapatoknak sikerült partraszállniuk a normandiai tengerparton. Annak ellenére, hogy egy térben és időben tőlünk távoli, ha akarom, egyszerű hadászati, ha akarom, csupán történelmi eseményről van szó, a magam részéről úgy gondolom: Szolnok sem lehetne ma az, ami, ha nincs az a partraszállás. Sőt, továbbmegyek: a normandiai partoknál életüket áldozó katonák részben azért is haltak meg, hogy hetven évvel később mi magyarok és mi szolnokiak – ha bár ezt szeretjük elfelejteni -, a világ szerencsésebb felén, inkább negyedén vagy ötödén élhessünk.
A magam részéről szeretnék fejet hajtani az előtt a 160 ezer katona előtt, akiknek a többsége hetven évvel ezelőtt az ismeretlenbe indult. Külön tisztelegve nagyjából azon 12 ezer ember előtt, akik az Omaha parton vagy a másik négy hídfő valamelyikén, már az első napon megsebesültek. Köztük például Friedmann Endre, aki Robert Capa néven készítette el világhírű fotóit a történelem addigi legnagyobb hadműveletéről. Aki, ha nincs olyan szerencsés, hogy származása miatt 1933-ban távoznia kell a berlini Német Politikai Főiskoláról, akkor azon a hajnalon nem egy hajó fedélzetén tart Normandia felé, hanem esetleg egy marhavagonban Magyarországról egészen máshová.
Különösképpen fejet kell hajtani négyezer olyan katona előtt, akiknek a szülőföldjüktől és az otthonuktól távol került a fejfájukra az utolsó dátum: 1944. június 6. Akiknek többsége huszonéves, azaz az élete kezdetén lévő fiatalember volt. Kétségem sincs afelől, hogy közöttük is akadt olyan, aki Magyarországon látta meg a napvilágot, vagy olyan szülők gyermeke volt valahol a világban, akik a konyhaasztal mellett még magyarul beszéltek.
Laikusként lehet vitatkozni azon, hogy korábban vagy esetleg máshol kellett volna megnyitni a második frontot. Eljátszhatnánk a történelmileg értelmetlen „mi lett volna, ha…” gondolatmenettel, miszerint miként alakul Magyarország sorsa, ha a második front a Balkánon nyílik meg, vagy akár egy évvel korábban, és hozzánk nem a Szovjetek, hanem a szövetségesek érkeznek meg először. Ez hetven év távlatából azonban már mind csak kávéházi okoskodás.
Ahogy az is, hogy ha hetven évvel ezelőtt nem indul meg az invázió, akkor Szolnoknak még hány pusztító bombázást kell átélnie, hány nappal, héttel vagy hónappal tart tovább a nyilas rémuralom, hány honfitársunkat terelnek haláltáborba, és vajon a fegyverek elhallgatása után négyezer helyett ezer vagy csak párszáz lakos marad-e a városban.
Normandia a miénk is. Akik ott vagy onnan Berlin felé indulva életüket vesztették, értem és értünk, a mi mai mindennapjainkért is meghaltak. Abban a pillanatban lehet, hogy egy másik szövetséghez tartoztak, katonatársaik pedig Szolnokot bombázták, hetven év távlatából mégis csak fejet hajthatok, hajthatunk előttük. Mivel e főhajtásnak máshol nincs még helye, ha ma a szolnoki Hősök terén járok, egy pillanatra megállok a Magyar golgota című műalkotás előtt, ami szándékai szerint a második világháború valamennyi civil és katona áldozatának emléket állít. Így számomra a normadiában elesetteknek is.
