Mondhatom, hogy egy tanítványom ajánlotta a figyelmembe vagy két évvel ezelőtt Jonasson regényét. Amit aztán a szó szoros értelmében nem tudtam letenni, és eszméletlenül jókat röhögtem rajta. Pedig az egykori svéd újságíró első regénye, amit a hírek szerint mára több mint 10 millió példányban adtak el világszerte, semmi különösről nem szól, mint egy kicsit egyszerű idős ember, és szellemileg sokban rá hasonlító barátai utazásáról, meneküléséről. Miközben persze kiderül, hogy ez az éppen 100 éves svéd bácsi egyszerűségének köszönhetően a XX. század szinte minden jelentős eseményénél ott volt, szinte valamennyi, a világtörténelmet formáló politikust személyesen is ismert.
A sztori és így a film is olyan, mintha a svéd Forest Gump története elevenedne meg, csak kevésbé szívszorító módon. Abszurd, olykor feketehumorba hajló, néhol banális, de kifejezetten szórakoztató. És ami igazán erénye, hogy szerintem a film alapjául szolgáló regény olvasása nélkül is érthető a sztori és a rengeteg mellékszál.
Persze a regény ismeretében könnyebb lehet a történetet követni, köszönhetően annak, hogy a forgatókönyvíró és a rendező sem akarta az eredeti regény címe alatt a saját agyszüleményét előadni. Didaktikusan követték az eredeti sztorit, a mellékszálakat a kellő helyen beleszőtték, és csupán egy nagyobb csokrot hagytak el belőlük, hogy azért élvezhető hosszúságú filmet készítsenek. Meghagyva az önmagukra nézve sem túl hízelgő öniróniát. Azt hiszem, a svédek tudnak magukon röhögni, és egyáltalán nem zavarja őket, ha ehhez mások is csatlakoznak.
A százéves ember szórakoztató történetének van két további, magyar vonatkozású erénye. Az egyik a szinkron. Kiváló magyar színészek kölcsönzik a hangjukat a svéd szereplőknek: Rudolf Péter, Csuja Imre, Liptai Claudia.
A másik, hogy eredetileg egy svéd filmre indultam, de nagyjából a felénél kiderült, hogy ehhez a filmhez elég sok közünk van nekünk, magyaroknak. Ez először a Gulagon játszódó jelenetnél lett gyanús – Sztálin jóvoltából Einstein testvérével kötött ott ki a főhős -, aminek a díszletei kísértetiesen hasonlítottak a fóti filmgyár területén álló, eredetileg a Sorstalanságnál használt lágerre. Aztán feltűnt a budavári palota, sőt szerintem az Operaház környéke, a budaörsi reptér, sőt a háttérben a Parlament is. A stáblistából pedig egészen egyértelművé vált, hogy ennek a svéd filmnek a jelentős részét a magyar filmipar remek szakembereinek a közreműködésével forgatták.
Jonas Jonasson, aki amióta sikeres író, saját, svéd szigetén veri a klaviatúrát, azóta egy újabb regénnyel is előrukkolt. A címe ennek sem lett egyszerűbb – Az analfabéta, aki tudott számolni -, és az alapötlet sem sokban különbözik a százéves ember történetétől, ráadásul a főszereplők is ugyanúgy bóklásznak a XX. század történelmében. És gyanítom, egy-két éven belül ebből is készül majd egy vígjáték. Mert lehet, hogy egy kis ország filmiparának világsikeréhez a világban bárhol eladható regény kell.
(A filémet június 11-ig este 6-kor vetítik a Tisza moziban)
