Nyár, jó idő, Tiszaliget. És lángos. Aki Szolnokon töltötte gyerekkora néhány nyarát, az szerintem hasonló módon asszociál. Emlékeim szerint a hetvenes közepe óta nem telt el úgy nyaram, hogy ne jártam volna – a szerintem egyébként éppen idén fél évszázados – Tiszaligeti Strandon. Ahol ugye a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a legnagyobb truváj az egytizes medencében lévő sziget volt, amihez előbb fel kellett nőni, hogy aztán kiérdemeljük a feljutást. Egész napokat tudtunk a még csúszda nélküli medencében, és ha felnőttel voltunk, akkor olykor a partján eltölteni. Amit azért megszakítottunk a kihagyhatatlan csónakázással, olykor a melegben való lubickolással, és persze az egésznapi táplálékbevitelt jelentő lángos evéssel.
Emlékeimben az él, hogy a nyolcvanas évek elején a Tiszaligeti Strandon csak egy helyen lehetett lángost kapni. Annál a faháznál, ami érthetetlen okból a strand kerítésén kívül állt, ám az ablaka a strand felé nézett, és előtte éppen hiányzott a kerítés. Maga a faház valahol a mai téli bejárónál lévő biciklitároló helyén állhatott, közvetlenül a strand területén lévő, félig nyitott büfé közelében, ahol annak idején üdítőt – Márka, Traubi – vettünk.
A lángosos előtt mindig hosszú sor kígyózott. Így tehát nem akkor álltunk be, amikor már rettenetesen éhesek voltunk, hanem egy kicsit előbb. Mezítláb és vizes fürdőgatyában. De talán árnyékban volt az egész. A mából nézve úgy rémlik, mindig iszonyatosan lassan halad a sor, ráadásul, ha az ablakhoz értünk, akkor is várni kellett, mert nagyobb volt az igény, mint a teljesítőképesség. Főleg, hogy voltak olyanok, akik tizessével, feltornyozva vették és vitték a lángost. Ha felnőttekkel vártunk a sorunkra, általában meg is jegyezték, hogy ez egy aranybánya. Amit hittem is, meg nem is, hiszen két forintból még vissza is adtak, ha csak két sima lángost vettem.
Ami így három és fél évtized után maga volt a tökéletes lángos. Pontosabban: A lángos. Persze akkor is mondták, hogy annak a lángosnak a minimális anyagfelhasználás a legnagyobb titka, azaz a szinte semmi tésztából húzták méretesre. Aminek viszont éppen ezért lett a közepe isteni vékony és ropogós. Ráadásul zsírban sem tocsogott, és utána egyszer se éreztem úgy, hogy bennem dagad tovább a tészta.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy a hétvégén kimentünk úszni a Ligetbe. A kötelező penzum után pedig beültünk egy kicsit brügölni a melegbe, és persze megakadt a szemünk a büfésoron. Úsztunk is, jó idő is volt, a vacsorán is éppen gondolkodtunk. És este hatkor az egyik bódénál nem is lepődtek meg azon, hogy lángost akarunk enni. Sőt, még várnunk is kellett, hogy elkészüljön a nekünk szánt. Amit sajnos fokhagymásan kértünk.
És a szemem megtelt könnyel. Mert abból a lángosból, amit ezen a hétvégén kaptam, annak idején tízet húztak volna a szocializmus tésztafeszítő kisiparosai. Ráadásul nem áztatták volna el a drága olajban. Az a gazság pedig eszükbe se jutott volna – őszintén, ilyet még nem is hallottam -, hogy fokhagymakrémmel kenjék meg vastagon a tésztát. Egyetlen darabot vettünk 350 forintért, és ketten lettünk volna rá, de egy része a kukába landolt. Mert ez a modern tészta minden volt, csak tisztességes lángos nem.
Ezért is kérdezem, hogy emlékszik-e még valaki arra a régi tiszaligeti lángossütőre. Akinek a strand kerítésén kívül volt a faháza. És akinél az a papírvékony közepű, aranyló lángos készült. Ha igen, egyrészt adják át neki kézcsókom, másrészt kérjék meg, hogy ossza meg valahol annak a régi lángosnak a receptjét. Esküszöm, nem akarom, hogy két forintért kettőt adjon, mert akár 350-et is megadnék egy olyan régi, retró lángosért, amilyet a Tiszaligeti Strandon, gyerekkoromban ettem.
(A fekete-fehér képek az egykori Megyei Tervező Vállalat 1969-es kiadványából valók.)
