Talán nemcsak az évfordulónak köszönhetően, de a nyáron sem állt meg az élet a Damjanich János Múzeumban, és július végén egy olyan történeti kiállítást nyitottak a Szolnoki Galériában, amilyenre régen vártam. Nemcsak azért, mert világtörténelmi eseményt helyez helytörténeti megvilágításba, hanem mert olyan tárgyakkal illusztrálja a száraz történelmet, ami miatt érdemes többször is visszatérni a helyszínre. Azt gondolom, ez tényleg az a kiállítás, amire majd a tanév első két hetében minden szolnoki iskolai osztálynak érdemes – vagy inkább kötelező – lenne elzarándokolnia, nem is beszélve a következő hétvégek rendezvényeinek kíváncsiskodóiról. Az első világháború ugyanis nem csupán száz évvel ezelőtti történelem, hanem sok tekintetben napjaink gyökere és kiindulópontja.

Nem tudom, hogy a kiállításon látható, kifejezetten szép és informatív tablók speciálisan erre az alkalomra készültek, avagy már láthatóak voltak máshol, de ez nem is érdekes. Főleg, hogy a kiállítás viszonylag gazdag tárgyi anyagát sem csak a múzeum saját gyűjteményéből válogatták. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy okosan sáfárkodó intézmény a máshol rendelkezésre álló erőforrásokat összegyűjti, és azokból új értéket hoz létre. Ahogy itt és most történik.

A tablókról azonban annyit mindenképpen érdemes elmondani, hogy remekül vezetnek végig az első világháború – leginkább – emberi oldalán. Kezdve a világégés első áldozatának tekinthető abádszalóki bakától, a front hétköznapjait, az állatok sorsát vagy éppen a hadifogoly-táborokat bemutató összeállításokig. Szimpatikus, hogy az informatív tablók nem próbálnak orientálni, befolyásolni, szigorúan a tények mentén igyekeznek azt a borzalmas négy – meg még legalább kettő – évet bemutatni. Számomra külön öröm, hogy sem a háború kitöréséhez vezető út nincs túlmagyarázva, sem az azt lezáró béke és a Trianoni trauma nem teng túl. A rendezők remek érzékkel maradtak a címben vállalt témánál.

Tagadhatatlan azonban, hogy a kiállítás igazi értéke az a rengeteg tárgy, amit jórészt helyi gyűjtők anyagából válogatott a múzeum. Mivel itt nem egy akadémiai közlemény megelevenedéséről van szó, hanem lényegében a népszerű vagy képes történelem sorozatok életre keltéséről, ezen nincs is semmi szégyenkezni való. A ritkán látható fegyverek, ruhák, kitüntetések, katonai eszközök és dokumentumok nélkül ugyanis ez a kiállítás rettenetesen csupasz lenne. A látogatók – és talán a múzeum – szerencséje, hogy a városban van néhány a téma és helytörténet iránt elkötelezett gyűjtő, akik nem féltették tőlünk a kincseiket. A Szolnok múltja iránt megszállottan elkötelezett Vincze Gyula, az első világháború és az utolsó magyar király emlékét kutató és ápoló Kiss M Jenő Béla vagy éppen a szolnoki csatát immár két évtizede szervező, a honvéd hagyományokat ápoló Udovecz György nélkül szegényes lenne ez a tárlat. Ahogy – számomra meglepő módon – a Szolnoki Szigligeti Színház kelléktára nélkül is, hiszen jó néhány fegyver például tőlük került a vitrinekbe.