A Verseghy Könyvtár Művészeti Szalonjában február elejéig látható Deszkaképek és egyéb népek című kiállítás alkotója – Rab Beatrix – vallomásában azt írja: „kiállni és vállalni munkáinkat, előbújni és megmutatni a nyilvánosságnak magunkat, kiadni legtitkosabb gondolatainkat, belső képeinket, esetlenségeinket – nos, ez számomra még nehezebb dolog, így ritkán vállalom…”. Amit így leírva talán elfogadok. Ám a kiállítását végignézve, önző módon, nem akarok megérteni. Egyszerűen azért, mert aki egy hosszúkás, nagygöcsörtű kérges fadarabban képes észrevenni az éjszaka vadászó baglyot, ráadásul azt úgy tudja előcsalogatni, hogy a szemlélő azt érzi, az Éjjeli vadász mindjárt lecsap, annak sokkal gyakrabban kellene vállalkoznia a nyilvánosság okozta kínok megélésére.
Mondjuk azért is, mert mint most a könyvtárban, kellemes, szórakoztató és játékos perceket szerezhet másoknak. Kiállított művei ugyanis jóval többek és összetettebbek annál, mintsem csak a természet adta formákban életre kelthető alakokat lát meg. Alkotásai a szó legjobb értelmében vett festmények, amelyeket minél tovább néz az ember, annál több dolgot fedezhet fel bennük. Próbálják ki például a Sasszem vagy a Merengő íbisz, netán A nő vagy a Szégyen című képeivel! Az első pillanatban nem fog feltűnni, mennyi minden van egy-egy képben, de aztán szép lassan kibontakoznak belőlük az absztrakciók. Elképesztően jó játék nézni ezeket a képeket, mert lényegében kommunikálnak: ránézek, valamit felfedezek, de rögtön visszaszólnak, hogy ezt vagy azt mikor veszed észre. És nem lehetek biztos abban, hogy tényleg mindent megláttam. De próbálkozni kell.
Ám ezen kívül is volna egy másik oka annak, hogy szívesen rávenném Rab Beatrixet a nyilvánosság okozta kínok sorozatos megélésére. A magam részéről érzek némi nosztalgiát a boldog békeidők és a két világháború közötti tanárideálok iránt. Azokra a pedagógusokra gondolok, akiknek száz vagy több évtized távlatából is múzeumokat, könyvtárakat, művésztelepeket, közparkokat, régészeti feltárásokat, színtársulatokat, irodalmi közéletet, és még ki tudja, mi mindent köszönhetünk. Mert amellett, hogy általában nemzedékekre ható, sokszor később őket is meghaladó diákokat nevelve a szó legjobb értelmében vett Tanárok voltak, a katedrán túl is alkottak, és rengeteget tettek hozzá egy nagyobb közösség, például egy város életéhez. Ilyen tanárok voltak és vannak Szolnokon is. Akikre én szeretek nagyon büszke lenni. Márpedig a Deszkaképek és egyéb népek című kiállításon is az voltam. És ettől a lehetőségtől ne tessék engem megfosztani!
