2025.10.14. (kedd)

Játék a múltunkkal

Játék a múltunkkal

Dátum:

Az 1989-es határnyitásnak is több olvasata van. Az emlékezők elfogultsága, szándékos vagy megszépítő ferdítése miatt pedig a valóságot talán soha sem tudjuk meg. Ennek ellenére készülhet a sztoriból olyan remek dokumentarista játékfilm, amilyen most fut a Tisza moziban.

 

Magyarázhatjuk magunknak tetsző módon az 1989-es eseményeket, sok kétségünk azonban ne legyen afelől, hogy a nagyvilág nem a mi interpretációnkban ismeri és raktározza a történéseket. Tudomásul kell vennünk, hogy persze a rövid XX. század három legfontosabb eseményének egyikénél indikátorok voltunk, távolabbról nézve azonban csak mellékszereplők lehettünk. Érdekes, hogy mi történt 1989-ben Magyarországon, de körülbelül abból a nézőpontból, ahogy az „1989 – Határon” című, tavaly készült dán-német-magyar-norvég film bemutatja. A világtörténelem részeként, személyes történetekben elmesélve.

Az egyik ilyen személyes történet Németh Miklós, akkori magyar miniszterelnöké. Aki rettentő rossz angol kiejtéssel meséli a saját szemszögéből az időszakot, amikor alig 40 évesen kormányfő lett, egészen addig, amíg az NDK-sok előtt megnyílt a nyugati határt. Azt hiszem, külföldi látásmód kellett ahhoz, hogy Németh Miklósból pillanatok alatt ne a volt miniszterelnök, hanem egy idősödő szemtanú legyen. Aki persze a film gerincét jelentő, de nem az egyetlen szálát adja. Mert ott van mellette az egykori NDK-s baráti társaság története, Nagy Imréék kihantolása és persze a világtörténelem, ami nem úgy került a filmbe, hogy igazolja a magyar szereplőt. Hanem objektivitásra törekedve.

Az „1989 – Határon” című film persze nem elsősorban a párhuzamosan futó szálak miatt lett elképesztően jó és izgalmas. Hanem a filmes és dramaturgiai megoldások miatt. Ilyenek például azon korabeli felvételek, amelyek többségét még soha sem láttam. Valószínűleg azért, mert nem elsősorban magyar archívumokból dolgoztak az alkotók. Vagy, amikor a dramatizált dialógusokat valós szereplők, korabeli képei alá vágták. Így sorsdöntő beszélgetéseket folytat a szemünk láttára Gorbacsov és Németh Miklós, Gorbacsov és Kohl kancellár vagy éppen Grósz Károly, akkori pártfőtitkár és a fiatal miniszterelnök. Zseniális. Ám hátborzongatóbb az egykori NDK-s szál eljátszatása, azaz, amikor a korabeli dialógusokat negyedszázaddal később mondják el ugyanazok az emberek. Hibátlan.

Ráadásul, mint egy jó játékfilmben, a cselekmények egy ponton összeérnek. Ez a pont pedig az 1989. szeptember 10-ei határnyitás, ami után szűk két hónappal leomlott a Berlini Fal. Bár pontosan tudjuk, hogy mi lesz a film vége, de közben nem unatkozunk, ugyanis benne izgalmas és megdöbbentő pillanatok. Az NDK-s baráti társaság sztorija kifejezetten ilyen. És vannak a filmben olyan felemelő pillanatok is, amikor csak azt érezni, hogy jó magyarnak lenni.

Ám nem ettől lett igazán hátborzongató és szerintem kötelező filmélmény az „1989 – Határon”. Inkább azért, mert rávilágít: iszonyatos tévedés azt gondolni, hogy mindez csak így történhetett. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy mindaz, ami akkor zajlott, hozhatott volna olyan fordulatot a Kremlben vagy a vaskalapos szomszédoknál, hogy azon a nyáron véresre rugdossák a hátsónkat. De simán beijedhettek volna a nyugat-németek is, és egy harmadik világháborúval fenyegető fegyveres konfliktustól tartva nem kérnek a mi nagyvonalúságunkból. Avagy az álig felfegyverzett Munkásőrség felett elvesztik a kontrollt, és Németh Miklóst félreállítva jön a visszarendeződés. Szóval a Tisza moziban most látható „1989 – Határon” című film nézése közben szembesülhetünk azzal is, hogy szerethettek bennünket a csillagok, hogy voltak kedvesek kedvezően együttállni.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Fiatalok ígérete

Csákvári Krisztián, Cseke Lilla Csenge, Polgár Kristóf. Három fiatal, akik parádésan viszik a hátukon a Szigligeti Színház idei első bemutatóját. A Keresztes Attila rendezte Liliomfi nemcsak méltó, hanem reménykeltő színházavató elődás is. Ígéret az új helyen, újakkal, valami újra.

Vissza 1985-be!

Hajlamos vagyok a túlzásokra, de tényleg úgy érzem: A kvarcóra hét dallama című regénynél szolnokibb mű eddig nem született. Ebből pedig az következik, hogy szerintem a szolnokiak számára ez egy erősen ajánlott olvasmány. Pedig a Szolnok szó le sincs írva benne.

A gondolkodó – színésznő

Molnár Nikolett Névtelenül című produkciójában nemcsak a színésznő játszik, de a tárgyak, a fények és a tér is. Kívánom magunknak, hogy Molnár Nikolett minél többször rendezzen. Aki pedig nem látta a Rodin múzsájáról szóló monodrámát, kezdje követelni az újbóli műsorra tűzését.

Tiszta szívvel kötelező

A Tiszta szívvel című film után számomra egyértelmű, hogy Thuróczy Szabolcs jelenleg a legjobb magyar filmszínész, Till Attila pedig tud forgatókönyvet írni és filmet rendezni. Az azonban továbbra is érthetetlen, hogy a magyar filmeket miért nem sikerül reklámozni. Unalmas egyedül a moziban.