Megfigyeléseim alapján arra kell gyanakodnom, hogy vannak olyanok Szolnokon, akik több mint egy éve úgy érzik, vörös szőnyeget terítettek a lábaik elé. Ezért nem is hajlandóak máshol sétálni vagy gyalogolni – sőt olykor ácsorogni sem -, csak és kizárólag a kerékpárutakon. Persze az is lehet, hogy a vöröses szín még mindig sokakat vonz úgy, mint legyet a légypapír. És a világért sem szeretnének a szürkék, mármint a szürke kövek használói közé keveredni. Megengedő pillanataimban pedig azt gondolom, vannak, akik egyszerűen úgy gondolják, csak felújították és bővítették a járdákat, ám éppen nem volt egyforma színű kő, ezért hol szürkére, hol pirosra sikerült. A bringásokon meg nem is nagyon gondolkodnak, hiszen a kerékpáros vs. gyalogos párharc lassan évszázados hagyományokra tekint vissza a hazai járdákon.
A legviccesebb piroson járók azok, akik ha el is lépnek egy csendben vagy csengetve érkező kerékpár elől, a következő másodpercben, visszalépnek a kerékpárútra. Komolyan, mintha a szürke vagy sárga kő égetné a talpukat. Speciálisfaj, aki bár elengedi a bringást, azért jól hallhatóan, hangosan háborog egy sort, miszerint miért kell itt biciklizni, meg hova az a sietség. Az ultrák közé pedig azok tartoznak, akik a világért se engedik el a kerékpárost a kijelölt kerékpárúton. Mert, ahol ők állnak, az a hely az övék, és szinte várják, hogy küzdjön a drótszamaras.
Persze vannak helyek, ahol nem egyszerű a kétlábúak és a kétkerekűek együttélése. A buszmegállók környéke a buszok érkezésekor kicsit olyan, mint a szerencsejáték: vagy van csattanás vagy nem járt éppen ott bringás. Félelmetesek azok a szűk helyek is, ahol a szabvány szélességű kerékpárút mellett szinte becsúszott az épületek alá a járda. Ilyen helyeken nem elég a figyelem, toleranciából és empátiából is kell egy nagy adag ahhoz, hogy mindenki mehessen a maga dolgára.
Nem akarok igazságtalan lenni. A kerékpárutak használatát a bringásoknak is tanulniuk kellene. Először is, hiába van valahol a bringaút kiépítve, az sehol sem tévesztendő össze a versenypályával. Különösen nem a belvárosban, ahol nemcsak bóklászó, figyelmetlen gyalogos tűnhet fel, hanem lassabb, vagy szemből bizonytalanabb bringás kolléga is. A csengő pedig nem olyan, mint az olaszoknál a duda, hogy azt hallatva majd megoldódik minden előttünk. A bicikliút nevéből szerintem egyértelmű, hogy nem az autópálya kétkerekű megfelelője, és kivétel nélkül a kétirányú közlekedést szolgálják. És attól, hogy valaki szuper bringával, biciklisnadrágban, fekete napszemüvegben teker, még nem szerzett plusz jogokat magának.
És, hogy autóból nézve is mondjak valamit. Ha már elkészült ez a rengeteg, tényleg remek kerékpárút, akkor azt tessék használni és ne az utat. Mert nincs annál bosszantóbb, mint amikor a kerékpárúttal párhuzamosan teker valaki a Baross úton, vagy Szanda felé a 442-esen. Lehet, hogy ők azok, akik gyalogosként a kerékpárúton szédelegnek, mert valamilyen okból nem értik, mire is szolgálnak azok a széles piros csíkok?
Olykor szórakoztató, máskor meg félelmetes nézni ezt a tanulási folyamatot. Aminek gyalogosként, bringásként és autósként is részese vagyok. Így néha elbambulva én is a piros úton szédelgek, máskor meg két keréken ugyanott száguldok, vagy a volán mögül elképedve nézem, miket csinálnak mások. Végig a piros úton.
