2025.12.1. (hétfő)

Rétes, haverok, Lóci

Rétes, haverok, Lóci

Dátum:

Hétre értem haza, de negyed nyolckor már a Maláta téren voltunk. A tizedik Szolnoki Tiszavirág Fesztivál első estéjének mérlege négy kiváló koncert, számtalan régen látott ismerős- köztük olyan, akivel negyedszázad után beszéltünk - és olyan rétes, amit eddig nem tudtam megfogalmazni.

Immár hagyomány, hogy a Tiszavirág Fesztivál – legalábbis számomra – a Tiszai hajósok terén, pontosabban a Maláta téren felállított színpadnál kezdődik, ahol a Szolnoki Bartók Béla Zeneiskola valamelyik formációja nyitja az eseményt. Nem csalódtam a tavaly óta sokat fejlődött ifjú ütősökben. Azt persze nem tudom, hogy ezt a „nyitást” valamiféle gesztusnak szánják-e Kovács Ákosék, a magam részéről azonban annak tekintem. Mert ez gesztus a városnak, és főleg gesztus a jövő zenészeinek, akik pár év múlva talán már saját jogon is színpadra állhatnak itt.

Persze bevallom, hogy nem nézhettem végig az utánpótlás koncertjét, mert elsodort és beszippantott a fesztivál. Egyrészt mert nem akartam lemaradni más koncertekről, másrészt a vacsorámat a park fái alatt akartam elfogyasztani, harmadrészt pedig mindenütt régen látott ismerősök jöttek szembe.

A tízedik Szolnoki Tiszavirág Fesztivál első napja zeneileg nekem nagyon bejött. Az ütősök után ugyanis Lóci játszikat néztem és hallgattam a Pálinkaland zseniális, lakókocsiból átalakított színpadán. A Petőfi TV-ben is többször feltűnő és a Cseh Tamás Program által is méltán támogatott fiatalember remek választás volt. Karakteres szövegeivel, agyament összekötőivel és szórakoztató zenéjével remélem, még sokra viszi. Amit talán az is megelőlegez, hogy a koncert végén komoly érdeklődés mutatkozott az első, természetesen dedikált CD-jére.

Lóci után nálam Palya Bea következett, akit élőben még soha nem láttam, és tényleg meglepett. Úgy éreztem, szétfeszíti a színpadot. Valami elképesztő energiákat mozgatott meg. A népes közönség – akik között lényegében mozdulni sem lehetett a színház sarkánál – láthatóam imádta. A zenei bolyongást a belga Jaune Toujours koncertjével zártam. Azt hiszem, ha gyorsan kellene néhány okot mondanom, miért is szeretem ezt a fesztivált, benne lenne, hogy azért, mert számomra ismeretlen, de azonnal megszerethető zenekarokat hoz Európából Szolnokra.

Természetesen nemcsak mannával él a földi halandó. Igen, túl vagyok az első mustár-kenyér-sültkolbász összeállításon, de most mégsem erről akarok írni. Hanem a rétesről, amit a Borházak utcájának pavilonjai között, a gimi előtt helyben nyújtanak, töltenek, sütnek és árulnak. Lehet, hogy illett volna már találkoznom az alkotókkal, én mégis most fedeztem fel ezt a csodát, holott évek óta vágyok arra, hogy igazi rétest ehessek. Amit eddig nem tudtam körülírni, és most is csak azt tudom mondani, hogy számomra a rétes az, amit ott csinálnak. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy este tízkor ne vegyek még néhány adagot, mert az a mákos-szilvás meg barackos-túrós mesébe illő.

Ám lehet, hogy mindezek semmit sem érnének a fesztivál közönsége nélkül. Akik között régen látott ismerősök éppúgy felbukkantak, mint naponta más helyzetben látott arcok, vagy éppen olyanok, akikkel hetek-hónapok óta jó lenne már szót váltani, de nem sikerült. Mert nem volt ok és alkalom. De most újra van. Remélem, ma este is találkozunk.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Lányoknak is lett valami

Ha valakinek tetszett Reisz Gábor 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című, a harmincas férfiak felnövéstörténetét (kínlódását) bemutató film, akkor azért, ha meg nem tetszett, akkor azért hagyja ki A legjobb dolgokon bőgni kell című új magyar filmet. Van baj vele bőven.

A rendszerről X-elve

Politikai krimi, ami éppúgy szól az előző rendszer és a rendszerváltás zavaros világáról, mint napjainkról. Egy dologhoz nem érdemes hasonlítani: a rendező korábbi sikeréhez a Liza, a rókatündérhez. Az első hétvégén tized annyian látták, mint a Queen filmet, nekem mégis sokkal fontosabb.

Egy tanár hadifogolynaplója

Szinte olvashatatlan apró betűkkel szedték 1992-ben a Folklór és Etnográfia sorozat 62. kötetét, amit Szabó István szerkesztett. Ennek ellenére letehetetlen Winter András néhai szolnoki tanár hadifogolynaplója, amit 1916 és 1920 között vezetett. Érdemes lenne újraszerkesztve ismét kiadni.

Nincs gond. De van!

Abból indulok ki, hogy a kiállítókban megfogalmazódott valamiféle cél, ahhoz anyagokat gyűjtöttek, majd valamilyen dramaturgia mentén elmesélik a kiválasztott történetet. Minden kiállításon felteszem a kérdést: vajon miért született. A Damjanich Múzeum új tárlatán nem kaptam választ.