2025.10.14. (kedd)

Csak zsebkendővel

Csak zsebkendővel

Dátum:

Vagy én lettem szentimentális, vagy Csiky Gergely darabja az, mindenesetre férfi létemre szipogtam A nagymama első felvonásának a végén. Körülnézve láthattam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Amiért elsősorban Almási Évát, és az ő szerethető nagymama figuráját kell okolnunk.

Azt hiszem, miként a filmművészet, úgy a színházművészet is valahol ott kezdődik, hogy az ember hiába ismeri, látta, olvasta sokszor az adott művet, és tudja pontosan, hogy mi fog történni, tehát meglepetés nem érheti, az mégis minden alkalommal megérinti. Mert valahogy úgy sikerül elmondani azokat a mondatokat, olyan újra és újra felfedezhető gesztusokat használnak a szereplők, annyira átütő maga az eredeti szöveg is, hogy kiirtott érzelmű kőszívű legyen az, akinek a szeme megússza szárazon. Felesleges annak színházba járni, aki a Szigligeti A nagymama című előadásának első felvonása végén, amikor a címszereplő rájön, hogy rég elveszett unokája áll vele szemben, nem hatódik meg. Hogy miért, azt persze pontosan megfejteni nem tudom. Talán nem is akarom. Mert nekem éppen elég annyi magyarázat, hogy ez a nagymamát alakító Almási Éva és rendező Málnay Levente titka. Igen, nekem ez a művészet. Megérintettek.

Pedig tizenkilencre húz lapot az, aki Tolnay Klári és Molnár Piroska után nekiveselkedik Csiky Gergely több mint száz éves vígjátékának. A ma, színházba járó generációk jelentős része ugyanis, ha nem is élőben, de valamelyik tévécsatornán vagy a világhálón már biztos, hogy látta részben vagy egészben valamelyik legendás előadást. Ami óhatatlanul ott marad a fejben, és könnyen előfurakodik. Már, ha a lapot húzó társulat hagy erre esélyt. Nekem a szolnoki idei első premieren erre nem adtak lehetőséget. Egyetlen pillanatra se jutott eszembe se Tolnay se Molnár. Pontosabban, egyszer, a szokatlanul hosszú tapsnál. Ugyanis megnyugodhattam, hogy talán a mellettem ülő fiamnak is lehet olyan A nagymama élménye, amit egész életére magával vihet, és majd évtizedek múlva, amikor újra megnézi Csiky remekét, majd felemlegetheti, hogy amikor ezt ő Szolnokon Almási Évával látta.

Igazságtalan lenne a többiekkel szemben csak a címszereplőt dicsérni. Mert bár Almási Éva az egész darabot elvitte volna egyedül is a hátán, erre nem volt szükség. A fess Kovács István, hiteles ellenpont volt Örkényi báró szerepében. Lugosi Claudia Galambosnéként végre újra megmutathatta, hogy szakmája alázatos, de kiváló művelője. Talán mondanom sem kell, Mészáros Pulcher István, mint Tódorka Szilárd és Gombos Judit is ismét bizonyították, hogy ezekben az években nincs nélkülük Szolnokon színház. És a fiatalok, Molnár Nikolett, Barabás Botond, Dósa Mátyás és Jankovics Anna is pont annyira éltek a kínálkozó lehetőségekkel, amennyire a nagymama és a többiek elhomályosítása nélkül élni lehetett.

Persze, bizonyos dolgokat másként csináltam volna, mert nekem kissé idegenül hatottak, de szerencsére nem én voltam a rendező. És egyik sem fájt annyira, hogy ne merném őszintén ajánlani olyanoknak is A nagymamát, akiknek esetleg nincs bérletük. A legjobb lenne, ha minden nagymama kézen fogná felsős vagy középiskolás unokáit, és együtt ülnének be valamelyik előadásra. Mert akkor nemcsak átélhetnének szavak nélkül olyasmit, ami Thália jól vezetett templomain kívül lehetetlen, de a jövő színházának is híveket toboroznának. Mert, ha Csiky darabja immár 124 éve folyamatosan színpadra kerül, akkor nagyon kár lenne a következő évtizedekben veszni hagyni. Mert majd talán olyan is akad, aki Almási Évához ugyanúgy felnő, miként ő Tolnayhoz.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapkáról valók.)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Lesz jövőre is?

Az ötlet zseniális volt. A kivitelezés lehetett volna jobb is. Remélem, nem egyszeri és megismételhetetlen alkalomról van szó, hanem egy jó kezdetről. Aki nem látta, bánhatja. Gyermekbetegségeivel együtt is tetszett a Zsaru Napok az Aba-Novák Kulturális Központban.

Megnézni és hírét vinni!

Az elkövetkező négy hónapban minden szolnokinak és környékbelinek meg kellene néznie a RepTárat. Nemcsak azért, hogy ezzel az ország egyik leglátogatottabb kiállítóhelyévé váljon, hanem mert hitet kellene tennünk amellett, hogy hiszünk benne. Hiszen a miénk, és innen el nem viszi senki.

Munkácsy kulisszái mögött Szolnokon

A szolnoki Munkácsy-kiállításon természetesen nincsenek itt a legismertebb Munkácsy alkotások. Mégis egy olyan különleges tárlat látható a Szolnoki Galériában, amely a fő művek vázlataira, az azokhoz vezető művészi útra épít. Klassz lenne, ha április 7-ig legalább százezren megnéznék.

Kísér a múlt

A Rossz versek nem egy pörgős történet. Sőt, még azt se mondanám, hogy egyáltalán van sztorija. Inkább egy halom apró, egymáshoz kapcsolható mozaik, amelyek a szakítását feldolgozni próbáló főhős fejéből potyognak elénk. Generációs film? Melyik generációé? Ahányan nézzük annyiféle.