A fiatalabbak kedvéért kezdem onnan ezt a negyedszázados történetet, hogy a rendszerváltás előtt nem lehetett csak úgy újságot alapítani és indítani Magyarországon. A tájékoztatás privilégiuma az egypártrendszer egy pártjáé volt, amely – vagy akik, mert mégiscsak emberek működtették – kézben tartotta a nyomdákat, a szerkesztőségeket és természetesen szorosan felügyelte az egyetlen állami tévét és rádiót is. Más technika meg nem igen létezett, legfeljebb stencilgép, amin itt-ott az úgynevezett szamizdat – értsd: valamiféle ellenzéki – kiadványok készültek nem túl sok példányban. Igen, ez még az az időszak, amikor nemhogy internet, de személyi számítógép sem nagyon volt az országban. Vagy ami volt, arra légkondicionált termekben úgy vigyáztak, mint egy halom aranytömbre, és az arra érdemesek között gépidőt osztogattak, azaz órarend szerinti perceket, amikor a computerek elé kuporoghattak.
Szolnok sajtóját a nyolcvanas évek végén a Magyar Szocialista Munkáspárt Szolnok Megyei Bizottsága által kiadott Néplap, a Magyar Rádió részlegének számító Szolnoki Stúdió, illetve a VHS eszközökkel szárnyait próbálgató, még csak a Széchenyi lakótelep néhány tömbjében fogható városi tévé jelentette. Meg néhány alkalmi kiadvány, olykor egy-egy vállalati vagy iskolaújság, amelyek azért közforgalomba nem kerültek.
A helyzet 1988 őszén változott meg. Részben politikai okokból – azaz szelepek kellettek a recsegve omladozó rendszerre -, ami a világútlevél mellett a tájékoztatásról szóló törvény lazítását is magával hozta. Részben pedig a technika – ami már Nyugatról ömlött az országba – rohamos fejlődése indokolta, hiszen egyre inkább elérhetővé váltak a PC-k, megjelentek a kezdetleges tördelőprogramok, és ezekkel párhuzamosan a nyomdatechnika is megváltozott. Azaz már nem üzemek kellettek egy újság előállításához, hanem mikrovállalkozások.
Ennek lett az eredménye, hogy a Hitel és a Reform című országos lapok indulása után minden nagyobb településen megjelentek a megyei pártlappal szemben alternatívát kínáló helyi lapok. Szolnokon ez volt a Ma Holnap, amiben először lehetett másként olvasni a „felszabadulásról”, az állampárt viselt dolgairól, sőt helyi anomáliákról is.
Aztán a rendszerváltás, az 1990-es választások után elmúlt az eufória, következtek a szürke hétköznapok, sajtótermékek jöttek, mentek, és bizony már a kilencvenes évek elején megesett, hogy Szolnok második lapja lehetett a Szolnoki Fiatal. Merthogy az akkor már Új Néplapon kívül más éppen nem jelent meg a városban.
A SZO-FI már a nagy lapalapítási hullám végén indult. Egyszerűen azért, mert nem gazdasági vállalkozásként, valamiféle politikai eszközként gondoltunk a lapra, hanem buliként, társaságként, önmagunkat szórakoztató alkotásként. Ami a mából nézve már-már annyira elképzelhetetlen, minthogy a hályogkovács módra alapított lapunk és szerkesztőségünk otthonra – a Beviz Béla által működtetett RapLaborban -, lelkes nyomdászokra – Pintér úr és a Kőolaj nyomdája – és érthetetlen, de nagylelkű támogatókra – Schwajda György és a Szigligeti Színház, az akkori Szolnoki Papírgyár – talált. Meg vagy két tucat hasonszőrű diákra – Vargásokra, Széchenyisekre, Gépiparosokra és sok Közgésre -, akiket valamiért az újság készítés izgatott. Sőt, olvasókra is, akik annak idején hajlandóak voltak 13 forintot adni a 12 oldalas, fekete-fehér újságért. Amiben interjúk voltak helyi színészekkel – Mucsi Zoltántól Tóth Józsiig -, Szolnokon fellépő zenészekkel – Cseh Tamásról Bródyn át Nagy Feróig -, szó volt benne filmről, zenéről, sportról, és természetesen irodalom, sőt képregény, folytatásos történet és keresztrejtvény is volt benne. Hónapról hónapra, egészen 1993 januárjáig.
Hogy másnak mit jelentett a SZO-FI, ma már nem tudom, talán össze kellene jönni és dumálni róla. Luf, Qka, Tami, Hege, Túró és a többiek? Nekem sokat adott. Nemcsak benne ragadtam ebben a szakmában, de lényegében az egész életemet kijelölte. Úgyhogy ezért is éreztem fontosnak, hogy ma, ezzel a személyes történettel, a Szolnoki Fiatal indulásának 25. évfordulójára emlékezzek.
