Elképedve olvastam néhány hete a hazai mozik teljesítményéről megjelent 2015. évi jelentést. Kiderült ugyanis, hogy a magyarok átlagosan 1,3-szor mentek tavaly moziba, és csak minden huszadik váltott jegyet hazai gyártású filmre. Ez a nagyjából félmillió néző arra sem lenne elég, hogy ha egyetlen filmet láttak volna, az a nézettségi listán bekerüljön a top 3 amerikai film mögé. Az meg egészen nevetséges, hogy bő másfél évtizeddel ezelőtt egy-két magyar film hozott össze ekkora látogatószámot. Mindezt úgy, hogy az utóbbi években nagyságrendekkel jobb filmek készülnek itthon, pénzben sincs hiány, ráadásul megjelent a kamerák körül egy új, világszínvonalra képes generáció. Csak hát, amíg szinte titkoljuk a magyar alkotásokat, miközben ZS kategóriás amerikai produkciók promója megy mindenütt, és sikk leszólni nézetlenül a hazai alkotásokat, addig értékes, értelmes magyar filmek maradnak lényegében nézetlenek.
Till Attila lassan egy éve várt újabb nagyjátékfilmjén, szombaton este egyedül – igen, egy szál magam – ültem a Szolnok Pláza legalább 250 fős nézőterén, miközben a szomszéd terembe beférni sem lehetett az Anyák napja című, a személyes ünnepeket szirupban úsztató amerikai alkotássorozat újabb darabjára. Nem csak unalmas, de kifejezetten kellemetlen is egyedül filmet nézni, hisz a közönség reakciói – lélegzet visszatartásai, nevetései – mind hozzátesznek valamit a vásznon futó produkcióhoz. Igaz, az Anyák napja promóciójára szerintem itthon is elköltöttek annyit, mint Till Attila filmjének a gyártására összesen. Néhány, mozikban kihelyezett plakát, meg a rendező kapcsolataira épített interjú nem veheti fel a versenyt egy reklámkampánnyal.
Pedig a Tiszta szívvelt több ok miatt is fontos lenne, hogy sokan, nagyon sokan lássák. Egyrészt bizonyíték arra, hogy végre magyar forgatókönyvírók és rendezők is tudnak jó történetet kitalálni és azt izgalmasan elmesélni. De úgy, hogy a csattanót, az egész történetet kerekké tevő magyarázatot csak a végén lövik le. Másrészt végre láthatjuk, hogy a szemérmesen agyonhallgatott ügyekhez is hozzá lehet nyúlni: nem lesajnálva, nem kényelmetlenül, hanem nyíltan, közösen sírva és nevetve. Valahogy úgy, ahogy az utóbbi években a franciáknak sikerül. Till Attila legújabb filmjében megmutatja, hogy a kerekesszékben élőkről és élőkkel is lehet drámai krimit csinálni. Mert olyan a történet, a színészi munka és az egész film kivitelezése, hogy nagyjából a második perctől lényegtelenné vagy inkább természetessé válik a dolog.
Harmadrészt pedig nagybetűkkel kellene mindenhová felírni, hogy Thuróczy Szabolcsnál jobb filmszínész jelenleg nincs idehaza. Az Aranyélet, a Szerdai gyerek és a Tiszta szívvel – amiben kerekesszékbe kényszerült, tűzoltóból lett bérgyilkost alakít – mutatják, hogy az „amatőrök” közül érkező, a kőszínházi világom kívül is a legnagyobbak közé számító színész bármit képes első osztályúan eljátszani. Pedig nem lehetett egyszerű teste alsó részének megmozdítása nélkül, kerekesszékben ülve végigcsinálni a forgatást. Még akkor sem, ha olyan remek partnereket követhetett, mint Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám, akik fél amatőrként, valódi testi sérültként játsszák végig a filmet.
Ami nem krimi-vígjáték, mint a moziműsorokban szerepel. Hanem egy igazi személyes dráma, meglepően fordulatos thrillerbe csomagolt elemekkel dolgozó, egyáltalán nem köldöknéző vagy önsajnálós, hanem izgalmas, szórakoztató, megkönnyezhető, elsöprő játékfilm. Amit már csak azért is sokaknak kellene megnézniük, hogy Till Attila és Thuróczy Szabolcs minél előbb álljon újra együtt a kamera két oldalán.
(A film ezen a héten a Tisza moziban és a Szolnok Plázában is látható!)
