A máltai közlekedéssel kapcsolatban két sztereotípiát érdemes elöljáróban megsemmisíteni. Az egyik, hogy a Budapestnél is kisebb szigetország útjain még mindig azok a régi, színes, változatos formájú autóbuszok közlekednek. A másik pedig, hogy a sok személyautó között nemcsak régieket lehet nagyszámban látni, de a csehszlovák autóipar sikereinek emlékei is tetten érhetőek a gyakran felbukkanó Skodák képében. Egyik sem igaz. Egy hét alatt összesen kettő darab régi buszt láttam, közülük az egyik szuvenír boltként, a másik drága városnéző buszként üzemelt. Régi autó meg jó, ha naponta egy szembe jött, 120-as, jobbkormányos Skodát pedig csak egyet tudtam fotózni.
A máltai buszközlekedést – a kihelyezett táblák alapján sejthető, hogy az Európai Unió támogatásával – néhány éve modernizálhatták. Ez ráadásul nemcsak abban merült ki, hogy a legendás buszokat vadonatúj Mercedes és kínai modellek váltották fel, hanem a fontosabb buszállomásokat is korszerűsítették. Igaz, ez utóbbi, például Vallettában kicsit magyarosra sikerült, ugyanis az ország főpályaudvarát úgy sikerült felújítani, hogy bizonyos pontjain az új buszok nem tudnak megfordulni, így az oda-vissza tolatgatás néha komoly dugót okoz a nagy forgalmú helyen.
Ettől eltekintve a máltai buszközlekedés – ahol az ország méretei miatt a helyit és a távolságit nem lehet külön értelmezni – parádés. Egyrészt az ára miatt. Másfél euróért, azaz nagyjából ötszáz forintért, két órán keresztül átszállás és távolság megkötése nélkül lehet buszozni. És mivel a felszállásig kell a két órán belül lenni, ez az idő akár ki is tolható. Az ár pedig tovább csökkenthető a különböző, elektronikus kártyákkal működő, a nagyobb állomásokon beszerezhető bérletekkel.
Másrészt logikusan és átláthatóan szervezettek a vonalaik. Azaz az általában kétjegyű számozás első száma a viszonylatot, a második az azon belüli kitéréseket mutatja. Viszont a különböző viszonylatok általában többször is keresztezik egymást, így a sziget anélkül bejárható, hogy vissza kellene térni Vallettába, a központi pályaudvarra. Olyan buszmegállóval pedig nem találkoztam, ahol ne lettek volna egyértelműek a járatmegjelölések, és ne lett volna kint a menetrend, miként a buszokon is egyértelmű a számozás és a célállomás kiírása.
Persze a menetrendet óvatosan kell kezelni. Az csak amolyan viszonyítási alap, így érdemes előbb a megállóban lenni, illetve az esetleges várakozásra felkészülni. Mivel azonban nem túl nagy az ország, és buszokban sincs hiány, a legtávolabbi ponton is egy órán belül érkezik a következő járat. Ami csak akkor okozhat újabb fejtörést, ha nagyon tele van, mert olyankor a buszsofőrök simán kihagyják a megállót. Igaz, ezzel csak a nagyobb városokban, a minimum öt-hat járatot fogadó megállókban találkoztam.
Ilyen buszközlekedés mellett tényleg nem értem, miért vannak a máltaiak annyira rácuppanva az autózásra. És az autóikra. Viszonylag fiatal járgányokat hajtanak, amelyek többsége mindig patyolat tiszta. Ami a meleg, poros szigeten csak úgy lehetséges, hogy állandóan törölgetik a karosszériákat. A rengeteg autó ellenére a javukra írható, hogy inkább a kisebb modelleket részesítik előnyben, így batárokat és városi terepjárókat ritkán lehet látni.
Ahogy sajnos régi verdákat is. Pedig ilyenekre készültem. Aztán egy esküvői, félig nyitott Leyland-on, meg egy pedánsan felújított Austin-on kívül alig jött szembe érdekes veterán. Néhány, máig szolgálatban lévő, viszonylag jó állapotban lévő platós furgon mellett pár kocka Lada képviselte ezt a kategóriát. Jobb kormányos Skodát pedig talán két-hármat láttam elsuhanni az úton, mígnem egy szűk utcán megláttam egy viszonylag szép példányt.
Csodálkoztak is, hogy miért fotózom, de hát, néha nemcsak a múzeumokért meg a természeti szépségekért utazik az ember.
