Mondjuk, kezdem azzal, hogy van egy álmom. Ami arról szól, hogy miként minden nagyobb városunkban, úgy Szolnokon is életre kelthető és életben tartható a település legendás cukrászdája. Azaz egyik nap arra ébredek, hogy a Szapáry úton sétálva a Kádár – de maradhat Tünde is – cukrászdába nyithatok be, avagy nyugodt szívvel meginvitálhatok bárkit a teraszára. Mert a szó legnemesebb értelmében vett cukrászda és kávéháza működik ott. Ott, ahol már száz éve is ez volt a falak között. Egy olyan vendéglátóhelyre, ahol valóban vendégnek érezhetem magam, ahol az engem kiszolgálók szakmájuk mesterei, ahol olyan földi jókkal kínálnak, amik messze földön híresek.
Például a szolnoki habos islerrel. Aminek egyben múzeuma is lehetne a Kádár-Tünde.
Persze mondhatom azt is, hogy újabb eszement ötletem támadt. Mégpedig az, hogy a legendás épület bérbeadásánál esetleg ne a négyzetméterekre vetíthető haszonszerzés legyen a szempont. Hanem, hogy olyan valaki vegye ki hosszú távra, aki bizonyítani tudja: mestere a cukrászatnak és elkötelezettje a jó kávéházaknak. Ráadásul garanciát vállal mind a termékek, mind a kiszolgálás minőségére, és mivel ezzel a néhai korzó, de a város reklámja is lesz egyben, még majdnem mi fizetünk, csak, vágjon bele.
Eszement ötletem odáig is elmegy, hogy a Szolnokon már bizonyított cukrászoknak és vendéglősöknek is felkínálnám a jobb sorsra érdemes helyet. Sőt, attól se riadnék vissza, hogy Szolnokról indult, elszármazott szakembereket keressek meg: jöjjenek haza és itt mutassák meg a világnak. Vagy akár fiatal vállalkozóknak is feldobnám a lehetőséget: ötleteljenek, hozzanak szakmai mentorokat, garanciákat, és kezdjék el Kádár mester nyomdokain járva felépíteni a saját cégérüket. Tudom, ehhez idő kell. De miután hónapok óta be nem tettem a Tündébe a lábam, ezt a kis időt már kibírom.
És könyörgöm, ne jöjjünk azzal, hogy a jogszabályok ezt nem teszik lehetővé, meg a verseny. Ha van jogunk ipari üzemeket és bádogáruházakat kedvezményekkel a városba csábítani, akkor azt is megtehetjük, hogy egy tisztességes – netán helyi – vállalkozót rávegyünk a Kádár-Tünde felvirágoztatására. Mert megértjük, hogy ami neki jó, az jó a városnak is. És, ha ő befektet, akkor mi is befektetésnek tekintjük a segítését.
Mert úgy érzem, itt az idő, hogy a megszépülő Szapáryn, a kipofozott szecessziós épület földszintjén végre ne hurka-kolbászos, szárazsüteményes, unott alkalmazottas, önmagukat rég lejáratott gebinesek garázdálkodjanak. Végre meg lehetne mutatni, hogy a gasztronómia e speciális területén vannak hagyományaink és remek ötleteink. Szolnok elsőszámú cukrászdáját lehetne megcsinálni a régi falak között. Éled a Szapáry, éttermek bizonyítják, hogy mellékutcákban is lehet sikeres vendéglátóhelyet csinálni. Miért ne sikerülhetne?
Tényleg reménykedem, hogy oly sok melléfogás után végre normális hely lesz a Kádár-Tünde cukrászdából. Hely, ahová el kell vinnem a Szolnokra látogató vendégeimet, amiről Szolnok határain túl is hallani lehet, ami pár éven belül legendává lesz. Könyörgöm, aki ért hozzá, akinek van ilyenhez affinitása, legalább próbálja meg!
Már most van egy híve, aki drukkolni fog neki. Valaki mentse meg nekem a Kádár-Tündét!
