Akarva vagy akaratlanul, de félreértette, hogy figyeljük. Mert mi először láttunk nemzetközi forgalmú országút benzinkútjánál, kétes eredetű okostelefonnal seftelő csapatot. Ő meg mindebből azt vette le, hogy apa és fia vevő lehet a kezében tartott, legújabb telefonra. Kereste – frászt: kialakította – a szemkontaktust, és ahogy összeakadt a tekintetünk, már ült is az asztalunkhoz.
Azzal nyitott, hogy mondjak egy kerek összeget. Annyit, amennyit nekem megérne a kezében lévő telefon. De mielőtt megszólalhattam volna, már hozzá is tette, hogy boltban kétszáz. Mármint kétszázezer forint. Béna voltam. Nem válaszoltam. Próbáltam úgy tenni, mintha ott se lenne. Erre behajolt a komfortzónámba, és már súgta is, hogy adjak kilencvenet, és megegyeztünk. Mutattam neki az asztalon lévő két telefont: van készülékem, és egyébként se terveztem vásárlást. Ránézett a két régi telefonra, szavakkal nem minősítette, de a következő ár kimondásakor a hangjában benne volt a lesajnálás. Nem jött be.
Ekkor hirtelen benyúlt a zsebébe. Elővett egy német számlának tűnő, ám láthatóan fénymásolt papírt. A hozzáértők magabiztosságával kereste elő a készülékében a gyári számot, majd mutogatta, hogy egyezik a papíron szereplővel. Próbálva bizonygatni, hogy nem lopott mobilról beszélgetünk. Már hatvanezernél tartottunk. De én még mindig nem törtem meg. Újra elmondtam, hogy van telefonom, kettő is, és nem akarok vásárolni. Erre új szereplőt vont be a játékba. Bár hozzám beszélt, de a telefont már a fiamnak mutogatta, a szemkontaktust vele próbálta felvenni. Pontosan tudva, hogy egy szülő zsebéhez merre vezet a legkönnyebb út. Ám mi egy a kettő ellen harcban sem inogtunk meg. Sőt. A bemondott ötvenre, azaz ötvenezerre sem törtünk meg.
Benyúlt egy másik zsebébe. Kivette a pénztárcáját. Kinyitotta és mutatta, hogy kétezer forint van benne. Neki pedig haza kellene utaznia, amihez benzin kell. Nem mondta ki, de egy félperces minidrámával – osztályon felüli mimikával és testbeszéddel – tökéletesen eljátszotta, hogy csak szorult helyzetét kihasználva vehetnénk meg negyvenezerért a készüléket. Már majdnem esdekelt, könyörgött, lelkiismeretünk húrjait szaggatta. Felálltunk.
Nem tágított. Mondjak bármit, csak kössünk üzletet. Bementünk az üzletbe, oda is utánunk jött. Harmincezer. Jelentette ki, hozzátéve, hogy ez az utolsó szava. Más érvem nem lévén, jeleztem, hogy nem szeretnék orgazdaság bűnébe esni. Meghökkent. Nem ment bele, hogy két magánszemély között létrejövő adás-vétel nem feltétlenül az. Szomorú arcot vágott, és ott hagyott. Azt hittem, tuti beszólással győztem le a neppert. Frászt!
Utána néztem. Már egy másik család asztalánál ült. És tökéletesnek tűnő némettel kezdte előadni ugyanazt a műsort. Nem vártuk meg az eredményt.
Vásárlás nélkül is vesztettünk. Mert a fickó mutatványa több dologra is rádöbbentett. Egyrészt vagy nem ér semmit a rendőrségünk, vagy pontosan tudják, mi folyik a benzinkútnál. Másrészt a multi vezetői is vagy vakok, vagy részesednek a bizniszből. Harmadrészt, ezt a valószínűleg több nyelven beszélő, viszonylag jól öltözött, zseniális értékesítőt örökre elvesztettük a legális gazdaság számára. Mert soha, senki nem fog neki annyit fizetni, hogy feladja a fekete, telefon bizniszt. Ami tuti, hogy prosperál, hiszen piac nélkül kofák sincsenek. És még hálásak lehetünk neki és a társainak, hogy ilyen módon „dolgoznak”.
Csak egy telefont akart eladni, amitől nekem nagyon rossz kedvem lett.
