Ha normális, a saját jövőjét valóban komolyan vevő országban élnénk, akkor az Eső őszi számának fel kellett volna robbantania a közbeszédet. A megjelenése óta a neten, a sajtóban, rögtönzött konferenciákon, kávéházi és szakmai testületek által szervezett beszélgetéseken, privátban és nagy nyilvánosság előtt a honi magyartanítás helyzetéről, lehetőségeiről és jövőjéről kellene vitáznunk. Majd az Eső által kirobbantott diskurzusokból, ellentétekből és közmegegyezésekből lépésről lépésre haladni a lehető legjobb, legcélravezetőbb módszerek felé.
Nem azért, mert irodalom funok vagyunk, hanem mert végre belátjuk, hogy a tudásalapú társadalom, a buta bérmunkán túllépő, hozzáadott értéket termelő, jólétet biztosító gazdaság nem képzelhető el szövegek – legyen szó bármilyen szövegről – értő olvasása, megértése, önálló feldolgozása, interpretálása és felszabadult átadása, kommunikálása nélkül. Verjen agyon minden tanár, tudós és politikus, de saját nyelvünk értő használata nélkül nincs az a tudomány és tudás, amiben a nulláról elmozdulhatnánk. Nagyságrendeket ugorni pedig végképp nem lehet anélkül, hogy az olvasás – amivel az írás, pláne a beszéd is kezdődik – túllépjen a betűk didaktikus egymáshoz illesztésén.
Bánki Éva, Vörös István, Kemény Zsófi, Kiss László, Csender Levente rövid esszéi – köszönet értük – nem egy irányba mutatnak, és a tutit osztják meg az olvasóval, hanem – csak látszólag a magyartanítással kapcsolatos – problémák egész sorát vetik fel, miközben egy-egy nézőpontból megoldásokat kínálnak, vagy nem. És a nemmel sincs semmi baj, mert a nemek is azt mutatják, hogy beszélnünk kell mindarról, ami az iskolákban, magyar órákon és azon kívül zajlik vagy sem.
Erre pedig remekül ráerősít Jenei Gyula főszerkesztő levélinterjúja Fűzfa Balázzsal, Karádi Zsolttal, Nényei Pállal és Simon Ferenccel, amiben öt olyan szakember járja körül a leírt szövegek „tanításának” elképesztően fontos problémáját, akik láttak már közelről diákot, kezdő tanárt, sokféle pedagógust, tankönyvet, szöveggyűjteményt, és érezhetően napi kínként hordozzák az egyik legfontosabb tantárgy terheit. Ha pedig mindezekhez Petőcz András Taní-tani című, a ?Merj mást gondolni, mint én? rovatot indító versét, illetve Lackfi János irodalom(lesz)oktatási szócikkeit is hozzávesszük, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Eső által készített gyújtóbomba elsőrangú.
Csak az a kérdés elindít-e fontos folyamatokat. Mert ehhez képest mindaz, amiről mi, magyarok az elmúlt hónapokban vitáztunk és megosztódtunk, a jövőből visszatekintve hangyányi probléma lesz – sőt már most is az -, az írott szövegek megismeréséhez és megértéséhez képest. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az a sár, ami lassan a nyakunkig ér, létre se jöhetett volna, ha az Eső nagyon fontos problémafelvetése már a lap első számában megtörténik, és azóta tart a fontos, közös gondolkodás, no meg az elengedhetetlen cselekvés.
Akkor talán Imre Flóra, Háy János és Jászberényi Sándor lapindító, fájdalmasan szép gondolatai is tömegek élménye lehetne. Mert értéke lenne a leírt szónak, azaz az értelmes, emberi gondolatnak. Ami nélkül egyénileg és társadalmi szinten építkezni nem, csak leépülni lehet.
(Az Eső friss számát Orosz István, Kossuth-díjas grafikus, animációsfilm-rendező képei illusztrálják, amelyekről Verebes György értő írását olvashatják a lapban. De a lap elolvasása után, csak nézegetni is érdemes őket, mert mind olyan, mintha kifejezetten a friss Eső írásaihoz, gondolataihoz készültek volna.)
