Talán közelebb vannak már a negyvenhez mindazok, akik még emlékeznek a Kauri cukrászda megnyitására a Széchenyi lakótelepen. Pontos dátumot nem tudok, de emlékeimben úgy él, hogy ez valamikor 1990 környékén, azaz nem sokkal a rendszerváltás után történt. Hogy annak idején ki nyitott zöldmezős beruházásként – merthogy maga az épület is kifejezetten emiatt épült – cukrászdát, lényegében a város szélén – a 24-es akkor még nem járt körbe -, és mi indokolta a névválasztás, nem tudom. Miként a vállalkozás további sorsát se ismerem, így nem szeretnék belefolyni a későbbi, hasonló „márkanéven” elkövetett próbálkozások értékelésébe.
Számomra ugyanis a Széchenyi lakótelepen nyílt Kauri akkoriban maga volt a cukrászipari és fagylaltozós rendszerváltás Szolnokon. Merthogy akkor még nem létezett a Zagyva, a Marcipán egy romos földszintes házban üzemelt, a cukrászdának nevezett különféle vendéglátóipari egységek – nem sok volt a városban – pedig kimerültek a puncs, vanília, csokoládé „szentháromságában”, amiket a legtöbb helyen fedett, fémtartályból kanalaztak. Összefolynak az emlékek: talán a Skála sarkán – ahol most a pékség kávézója van – már működött egy szélesebb kínálattal bíró fagyizó, de ott leginkább csak sorban állni lehetett, kehellyel ücsörögni nem. Miközben a fővárosban, a Balaton környékén és néhány nyugat-magyarországi városban már működtek igazi fagyizók, több tucat, egészen különleges fagyit kínálva.
Szóval ebbe robbant be annak idején a Kauri. Ahová egy-két évig biztosan jártam, aztán valahogy kikopott. De bevallom, mindig nosztalgiával néztem azt a tornyos épületet, ami az én fagylaltkultúrámra alapvető hatással volt.
Nyár óta rebesgették, hogy a Kauri épületében újra cukrászda lesz. Aztán azt is hallani lehetett, hogy a helyet nem más, mint az immár joggal legendásnak és „szolnokikumnak” nevezhető Zagyva cukrászda tulajdonosa vette meg. Meg persze olyanokat is beszéltek, hogy már a nyáron vagy kora ősszel nyitni szeretett volna, csak éppen a belső kialakításához értő, megbízható szakmunkásokból volt hiány. Aztán telt az idő, kívülről megszépült az épület, sőt a kertje is kezdett kiríni a környezetéből, csak éppen bent nem történt semmi. Egészen múlt péntekig.
Amikor végre megnyílt a Kauri. Bocsánat! A Zagyva. Elnézést! A Szatmári cukrászda. Aminek névválasztását elfogadom, sőt nagyon örülnék, ha ez a név úgy épülne be a szolnoki kereskedelem és vendéglátás történetébe, mint az egykori Kádár. Ugyanakkor mindenkitől elnézést kérek, ha a fentiek okán egy darabig még Kaurira áll a szám. A kínálat alapján pedig esetleg azt mondom: Zagyva 2. Merthogy ugyanazok a sütemények kelletik magukat az igényes pultokon. És itt is hasonló a rend, mint a Tallinn városrészben: mindenkinek sorban kell állnia, és ha le akar ülni – az egyébként kifejezetten kellemes, emeletes térben -, akkor előbb önkiszolgáló módon meg kell szereznie mindazt, amiknek nem tud – nem is nagyon lehet – ellenállni.
Pár napnyi működés után persze nem lehet véleményt mondani a Szatmári cukrászdáról. Csak szurkolni neki. Mert a Széchenyi és maga a hely is megérdemelné, hogy itt valami tartósan jó eresszen gyökeret. Azt egyáltalán nem kívánom, hogy emiatt kevesebben legyenek a régi Zagyvában – atyaég, micsoda szókapcsolat! -, azt viszont igen, hogy itt is olyan mindig mosolygós, fürge, és sokáig kitartó személyzet legyen, akik a Zagyvában megszokott süteményekkel és fagyikkal szolgálnak ki. Klassz lenne, ha egy legendás hely új életre kelne, és harminc év múlva a mai tizenévesek a Szatmáriban mesélhetnének arról a gyerekeiknek, hogy milyen volt, amikor 2017 decemberében megnyitott.
