Csak annak a könyvnek van köze Szolnokhoz, amelyik itt játszódik vagy a szereplői kötődnek a városhoz? Vagy esetleg annak is, amelyik megmutatja, egy adott korban milyen volt Szolnok körül a világ, és aminek olvasása közben nem tud szabadulni az ember attól, hogy a leírtak akár ebben a városban is megtörténhettek? Egy, bár fikciós, de a valósághoz meglehetősen sok szállal kötődő, mondhatnám történelmi ihletettségű szépirodalmi művet olvasva, minden oldalnál felvetődött bennem ez a gondolat.
Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyeknek a hangulata, az atmoszférája olyan mélyen belém telepszik, hogy talán soha többé nem tudom elfelejteni. És lehet, hogy a konkrét szereplőkre már egyáltalán nem emlékszem, az elmesélt történetek is csak töredékesen maradnak meg bennem, de a szerző nevének vagy a mű címének hallatán a könyvhöz kapcsolódó érzés azonnal felidéződik bennem. Azt hiszem, aki ilyen szépirodalmi szöveget tud alkotni, az valóban mestere az írásnak. Először Orhan Pamuk, Nobel-díjas török író Hó című regénye ébresztette fel bennem ezt az érzés. Legutóbb pedig Tompa Andrea, Libri irodalmi díjra jelölt Omerta című, vaskos műve.
Ami Erdély történetébe is egy egészen érdekes ablakon keresztül enged betekintést. Merthogy a négy szereplő által elmesélt, egymást keresztező élettörténet a második világháború utáni Romániában játszódik. Lényegében Kolozsváron és környékén járunk, ahonnan a szereplők nagyjából a hatvanas évek végégig kalandoznak, miközben elénk tárul az ottani kisebbségi léttel átitatott államosítás, kollektivizálás, az autonómia kérdése, a mi ötvenhatunkhoz való viszonyulás, a vallás üldözése, a jobb világ hazugsága, azaz a szocializmus építése. Nagyjából mindaz, ami nálunk is megtörtént az ötvenes-hatvanas években – például a Micsurini kertészet erőltetése -, csak éppen a határ másik oldalán, más történelmi fordulókhoz, személyekhez kötve, a magyar lét nehézségeivel fűszerezve. Elképesztően érdekes volt benézni abba a világba négy, lényegében csak élni akaró kisember szemüvegén, gondolkodásán keresztül.
Mert mindeközben Tompa Andrea – nem mellesleg a Színház című folyóirat főszerkesztője, eddig két regény (A hóhér háza, Fejtől s lábtól) szerzője – három nő és egy férfi monológjában csak a hétköznapokról, az örömökről, a bánatokról, a kínlódásokról és a csalódásokról ír. A négy személynek persze van köze egymáshoz, Decsi Vilmos, virágnemesítő köti össze őket, de azt mondom, hogy még ez majdnem lényegtelen, vagy csak az apropó. A regény négy könyve önállóan is megállja a helyét, csak legyen ereje az embernek végigolvasni őket.
Az ugyanis csak egyik érdekessége a regénynek, hogy nem eltúlzott, hanem parádés kolozsvári „nyelvjárásban” beszélnek a szereplők. Sokszor olyan érzésem volt, mintha a nagybányai nagymamám szólalt volna meg. Ami persze egy kicsit lassítja az olvasást, hiszen ismeretlen szavakat kell a szövegkörnyezetből megérteni. Ám ennél is nagyobb fék az a hatalmas teher, amit szinte oldalanként pakol az olvasóra a szerző. Pedig tényleg nem csinál semmi egyebet, csak saját életükről beszélteti a szereplőit. Mégis minden mondat súlyossá válik.
Lassan rágtam át magam az Omertán – jelentése titoktartás, hallgatás -, de kár lett volna elszalasztani. Kali, Vilmos bácsi, Annuska és Eleonóra azóta is itt laknak bennem, és nemcsak Kolozsvár és Erdély történetéről festettek új képet, de az ötvenes-hatvanas évek világáról is. Amiben Szolnok is benne volt. Amire immár Szolnokról is teljesen máshogy kell néznem. Őszintén drukkolok, hogy a Libri irodalmi díjat idén Tompa Andreának ítéljék. Mert az hátha meghozza másoknak is a kedvet, hogy nekiveselkedjenek ennek a súlyos, de szép és fontos négy monológnak.
