(ÉV VÉGI ISMÉTLÉS: Ez a cikk 2018. augusztus 21-én jelent meg először.)
A szolnoki Reptárban a vadászrepülőgépek sorát egy olyan MIG 15-ös nyitja, amelynek törzsét a függőleges vezérsík előtt két vastag, piros sáv fogja körbe. Talán kevesen tudják, hogy ilyen jel azokra a szovjet típusú – a Varsói Szerződésben rendszeresített – repülőgépekre került, amelyek 1968. augusztus 21-től részt vettek a hasonló gépeket használó, szövetséges Csehszlovák Szocialista Köztársaság megszállásában. Miként a földi járműveket hatalmas fehér csíkkal, a repülőket ezzel a piros-vörös övvel tették jól láthatóan megkülönböztethetővé a megszállók a megszállottak eszközeitől. Talán nem véletlen, hogy ez a gép Szolnokon van, hiszen a Magyar Néphadsereg által az akcióhoz biztosított 99 harci repülő között olyanok is voltak, amelyek „békeidőben” Szolnokon állomásoztak.
Mindezt csak azért tartom fontosnak bevezetőül elmondani, hogy megmagyarázzam, miért is tartom szükségesnek egy szolnoki oldalon a „prágai tavaszt” letörő, csehszlovákiai bevonulás ötvenedik évfordulójáról szót ejteni. Arról nem is beszélve, hogy szerintem bántóan kevés szó esik nemcsak 1968-ról, de arról a hadműveletről is, amely szerencsére a mai napig az egyetlen, amiben a második világháborút követően, magyar sorállományú katonák, éles fegyverekkel, egy másik szuverén ország területére tették a lábukat. És tegyük ismét hozzá: köztük szolnokiaknak is kellett lenniük.
Szerintem több ok miatt is beszélni kellene a csehszlovák megszállásról és az abban játszott egyáltalán nem dicső szerepünkről. Egyrészt alig fél évszázaddal azt követően történt, hogy a Monarchia összeomlása után a történelmi Magyarország jelentős részét elcsatolták. Másrészt még húsz év sem telt el azután, hogy a hitleri Németország szövetségét választó Magyar Királyság csapatai bevonultak a Felvidékre. A történelem fintora, hogy majdnem pontosan ugyanakkora területet elfoglalva, mint amekkora felügyeletét a szovjet vezetés a magyarokra rótta 1968-ban. És tegyük hozzá még azt is, hogy mindössze 12 év telt el a magyar forradalom sok mindenben hasonló leverése óta. Gondoljunk bele! Lehetett olyan család, ahol a nagypapa részese volt az első világháború elvesztésének, a Felvidék feladásának, ahol a fiú ott masírozhatott Horthy mögött 1938-ban, az unoka pedig húsz évvel később megszállóként érkezett ugyanoda. És mindez pont annyi évbe fért bele, amennyi 1968 óta eltelt.
A nagy történelmi tények, okok és lehetőségek boncolgatásától most eltekintenék, miközben nem hagynám szó nélkül az események hétköznapi vonatkozásait. Amelyek abból következnek, hogy több mint 12 ezer magyar katona lépte át a határt 1968. augusztus 21-én nulla órakor úgy, hogy a feladatról csak pár órával korábban szerezhetett tudomást. Köztük legalább háromezren a sorkatonai szolgálatuk letöltése után, alkalmi behívóval öltötték magukra újra a Magyar Néphadsereg mundérját. A megszállóvá tett katonák kisebb része csak néhány hétig tartózkodott „testvéri segítség” címén a szomszédban, míg a többség októberben térhetett haza. És bár fegyverhasználatra, összecsapásokra alig került sor, harcokkal összefüggő halálos áldozatok nem voltak, a résztvevőkben életre szóló nyomokat hagyhatott a megszállás.
Amiről immár ötven éve alig esik szó. Pedig hetven körül vagy afölött vannak, akik a hadgyakorlatból éles hadműveletté változott akcióban, többségükben szándékuk ellenére, de aktívan részt vettek. Akiknek az életében volt néhány hét vagy hónap, aminek kibeszélésével és tisztázásával adós a közbeszéd. Robbanóanyaggal átitatott, csak a jó szerencse okán a szikrát megúszó fügefalevelek voltak egy szuperhatalom játékában? Adósságot törlesztettek 1956 miatt? A magyar reformokra mért első csapást jelentették, megágyazva a konzervatív kommunisták erőre kapásának? Parancsra tették? Szégyellni kell, ezért hallgatunk?
Ötven évvel ezelőtt is rendben lezajlott augusztus 20-a, igaz akkor az Új kenyeret és az Alkotmányt ünnepelte hivatalosan az ország. Majd másnap elhangzottak az első hírek a rádióban – tévéje még keveseknek volt -, majd 22-én a többszázezer példányban fogyó országos és több tízezres megyei napilapok is lehoztak egy rövid közleményt a beavatkozásról. Arról viszont csak szóbeszéd járta, hogy a mezőgazdasági munkák hajrájában milyen nehezen ment a civil járművek bevonultatása, hogyan trükköztek a behívottak illetményével, mennyire mérgezte meg a felvidékiek és az anyaországiak viszonyát ez a kaland. Ami tizenhárom évvel később egy másik korosztálynak is majdnem osztályrészéül jutott, hiszen már a teherautókon ültek a magyar katonák, amikor 1981-ben lefújták a lengyel segítségnyújtást.
Talán, hogy a történelem mégse ismételje önmagát, és ne álljunk rossz ügyek oldalára, olykor beszélnünk kellene ezekről a történelemkönyvek bekezdéseivé homályosuló eseményekről.
