Harminc évvel ezelőtt, 1989 márciusában, Magyarország még népköztársaság, tagjai vagyunk a Varsói Szerződésnek – nagyon leegyszerűsítve: a szocialista országok NATO-jának -, működik (legalábbis papíron) a KGST, azaz a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, vagyis a baráti országok tervutasításos „közös piaca”. Szolnokon még Tanácsháza a Kossuth téri épület, a „Fehér házban” az állampárt megyei és városi szervezetei székelnek, a napilap fejlécében szerepel a „Világ proletárjai egyesüljetek!” felszólítás, és még legalább négy helyen szovjet katonák vannak a városban. Azaz, hogy Kern András szövegét idézzem: „hazáinkban még a szocializmus honolt”. Ugyanakkor két hónap alatt is nagyot változott a világ. Legalábbis így tűnik a korabeli napilapot lapozgatva.
Mert például egyre gyakrabban jelentek meg a szocialista országokat nyíltan bíráló írások. Például, hogy Vaclav Havel 9 hónapos börtönbüntetését egy hónappal mérsékelték, amit a januári Vencel téri tüntetés miatt szabtak ki rá. Ki gondolhatta akkor, hogy mire letelik a büntetése, az akkor már több mint két évtizede „másként gondolkodó” íróból Csehszlovákia első embere lesz. Miként valószínűleg az NDK funkcionáriusai sem sejthették, hogy az a tavasz lesz az utolsó, amikor az NSZK-ba átmenekülni próbáló németekre lehet éles lőszerrel lövöldözni Berlinben. Arról nem is beszélve, hogy a „Kárpátok géniuszának” is ez volt az utolsó éve, pedig márciusban még újságírókat tartóztattak le röplapozásért. És minderről a megyei napilap is nyíltan beszámolt. Miként arról is, hogy a Nicolae Ceausescu csapata az éhező Romániának küldött nyugati élelmiszersegélyeket egyszerűen eladta valutáért Észak-Koreának. Hát ilyen társaságban voltunk. Ahol 1989-ben már az is szenzációnak számított, hogy a Szovjetunió parlamenti választásán, az 1500 körzet több mint kétharmadában két jelölt közül is lehetett választani.
Persze csak a mából nézve tűnik egyértelműnek, hogy az az év a fordulat éve lesz. Mert például a Tanácsköztársaság 70. évfordulóján még KISZ vándorzászlót kapott a szolnoki Kilián György Repülőtiszti Főiskola, személyesen a Kommunista Ifjúsági Szövetség utolsó első titkárától. Vagy éppen Szabó István, a Magyar Szocialista Munkáspárt megyei első titkára a Szolnoki Cukorgyárban tett látogatásán még annak a véleményének adott hangot, hogy a munkahelyi pártszervezetek szerepe nem kérdőjelezhető meg. A változás gyorsaságát talán mutatja, hogy pár héttel később már a parlament foglalkozott azzal, hogy a pártszervezeteknek semmi keresnivalójuk a munkahelyeken.
Az „új idők” leginkább abban érhető tetten, hogy míg januárban alig, februárban is csak elvétve voltak tudósítások az állampárt megyei lapjában a frissen alakuló pártokról, márciusban szinte nem volt szám nélkülük. Tudósítások jelennek meg a pártok országos tanácskozásairól, állásfoglalásairól, a legtöbb esetben az MSZMP és a KISZ hírei mellett. Ugyanakkor lassan eltűnnek az állampárt szatelit szervezeteiről szóló írások, mintha nem is létezett volna már a Hazafias Népfront, a Nőtanács és a Magyar-Szovjet Baráti Társaság is csak a Szovjetunióban szervezett úttal került be a lapba.
Grósz Károly, az MSZMP első titkára március elején még látogatást tett Szolnokon. A pártbizottságon megkapta a tájékoztatást az időszerű kérdésekről és a hangulatról. Ez utóbbi talán úgy szólhatott: „Milyen a hangulat? Jó. Bővebben? Nem jó”. Még a párton belül sem, főleg, hogy az országgyűlés alaposan megnyirbálta az állampárt és a KISZ 1989-es költségvetését, így például a Szolnok megyei KISZ bizottság 27 helyett csak 18 milliót kapott (igaz, végül csak 5 hónapig létezett). Talán ez is a katalizátora lehetett annak a mából nézve is érdekes „megmozdulásnak”, amivel a Szolnok városi KISZ-esek lényegében otthagyták a megyei szervezetet, bízva abban, hogy valamit még megmenthetnek az utolsó esélyükből.
Nem emlékszem, hogy ez utóbbi mennyire hozott lázba. Arra viszont annál inkább, hogy abban a hónapban jutott fel az A csoportba a szolnoki Olaj, és lassan megtanultuk Berkics és a többiek nevét, akiktől majd a következő években lesz hangos a város. Meg arra, hogy szinte napi téma lett a színház egyre rosszabb állapota, mindenki adakozott, miközben még egyáltalán nem látszott a felújítás kezdete. Még a Lady Machbet nevű szolnoki zenekar is jótékonysági koncertet adott. Most kapaszkodjunk meg! A mai Agóra 400 fős színháztermében. Minden bizonnyal azért, mert meg tudta tölteni. Mint ahogy a Fan-Fan, mára méltán elfelejtett zenekar is lehetett akkor még olyan bátor, hogy a Tiszaligeti Sportcsarnokban adjon koncertet.
A februári múltidézőben viszonylag sok szó esett a sorkatonaságról, részben a leszerelések és a bevonulások, részben az alternatív szolgálat lehetőségének korabeli belengetése miatt. Arról azonban csak az 1989. márciusi újságokból szereztem tudomást – akkor elkerülhette a figyelmemet -, hogy a hónap elején hetven fiatal szabadult a nagyfai börtönből, akiket anno a fegyveres katonai szolgálat megtagadásáért ültettek le.
És bár a hónap vége már „hazánk felszabadulásának” megünnepléséről szólt, az utolsó lapszámban megjelent egy akkor talán még jelentéktelennek tűnő hír is. Miszerint megkezdték Nagy Imréék sírjainak a feltárását, merthogy az 1958-ban kivégzett miniszterelnök újratemetése 1989. június 16-án lesz. A múltidézésben is eljutunk majd odáig.
(A 3. és 4. fotó Danka István, a 6. fotó Nagy Zsolt munkája, az 5. kép az egykori Megyei Tervezőtől származik.)
