Leszögezném, hogy szerintem egy ország működtetésére továbbra is a parlamentáris demokrácia a legjobb politikai találmány, és amíg valaki nem mutat jobbat, addig maradnék is ennél. Hozzátéve, hogy a demokrácia is olyan, mint az autóvezetés: rakhatják a feneked alá a legszuperebb járgányt, nem biztos, hogy minden szolgáltatását képes leszel élvezni, sőt az sem, hogy épségben megérkezel a célodhoz. Erről azonban nem a járgány tehet. Miként a demokrácia hibái sem a találmányban vannak, hanem az alkalmazóiban. Így minden országnak és városnak pontosan olyan politikusai vannak, mint amilyenek a választóik. Még akkor is, ha ezt sokan nemhogy elfelejtik, de felfogni sem képesek.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy az elmúlt hetekben elkezdtem élvezni az önkormányzati választási kampányt. Merthogy végre azt érzem, a helyettem dönteni akarók, a város irányításáért tülekedők kíváncsiak rám, választópolgárra. Lakossági fórumokat rendeznek, többet, mint az elmúlt öt évben bármikor. Kiállnak az utcára, hogy találkozhassunk, beszélgethessünk, amire csak ilyenkor van alkalom, különben elérhetetlenek, vagy titkárnők védelmében élnek. Próbálnak úgy csinálni, mint akiket valóban komolyan érdekelnek a közös problémák, és még ötleteik is vannak a megoldásukra. És mindezek tetejében, legalább minimális szinten kíváncsiak a véleményemre is. Ilyenkor tényleg polgárnak és nem alattvalónak érzem magam.
Persze nekem is van már három évtizedes tapasztalatom a honi demokráciáról. Sőt, elég komoly gyűjteményem az elmúlt évtizedek választási kampányanyagaiból. És igen, ezeket lapozgatva „összefutok” olyan arcokkal, akiknek minden csak addig volt fontos, amíg kampányoltak, aztán vesztettek és eltűntek. Meg ma is regnáló arcok elképesztő ígéreteivel, amelyeket összeöntve rég itt kellene lennie a Kánaánnak. Szóval pontosan tudom, hogy a kampány és az ott elhangzó ígéretek olyan, mint a csoda. Három napig tart: amíg mondják, amíg választunk, és amíg elfelejtik.
Ennek ellenére nem mondanék le a kampányról. Gondoltam mostanáig. Mert most már revideálom a véleményemet. Az ilyen, emberileg és szellemileg egyre mélyebbre süllyedő kampányról szívesen lemondok.
Bár nem újdonság, de elképesztő mindaz, ami a közösségi oldalak szolnoki felületein folyik. Semmi se szent, semmit se számítanak az alapvető emberi jogok. Teljes erőből lehet beleszállni képviselők és jelöltek családi életébe. Elfelejtve, hogy a megtámadottnak is lehetnek gyerekei, idősödő szülei, akiknek ezt a mocskot el kell viselniük. Minden további nélkül elő lehet jönni betegséggel, nemi identitás vélt vagy valós felemlegetésével, azaz csupa olyan dologgal, ami az illetőn kívül az égvilágon senkire sem tartozik. De lehet manipulálni nemzetiségi hovatartozással, soha nem bizonyított korrupcióval és bármilyen aljassággal. Ami a csövön kifér. Kivetkőzve emberi mivoltokból. Hallomásokat tényként terjeszteni, a mocskot habosítani.
És persze, mindig a másik oldalnak gurul el a gyógyszere.
Szerintem nem. Legalábbis a világon bárhonnan elérhető magyar közösségi oldalak alapján a honi politikai elit – ezen most értsünk mindenkit, aki választott tisztségért tülekedik, továbbá a belőlük bármilyen módon hasznot leső segítőket – oldaltól, párttól függetlenül elképesztő erkölcsi, szellemi és morális állapotot mutat. Miközben közülük kellene választanunk. Kétségbeesetten rádöbbenve, hogy a választófülke magányában tükörbe fogunk nézni. Olyanok, mint mi, olyanok, amilyeneket megérdemlünk. Atya ég! Hová jutottunk? Hogyan lehetne megjavítani a demokráciát? Itt Szolnokon (is).
