Az immár tavalyinak mondható színházi évad legnagyobb vesztesége Szolnokon, hogy a március 6-án bemutatott Nyitott ablakot alig volt alkalma játszania és társulatnak, és így látnia a közönségnek. Pedig Nóti Károly vígjátéka nemcsak az alapmű miatt sikerült az évad legjobb nagyszínházi produkciójának, de a nagyobb szerepeket kapó színészek parádézása miatt is. Augusztus elején néhány alkalommal még műsorra tűzte a színház Balázs Péter rendezését, sajnos elég alacsony nézettség mellett, holott minden szolnoki bérletes és bérlettel nem rendelkező bánhatja, ha pont ezt hagyta ki. Mert a Szigligeti Nyitott ablaka egy olyan igazi komédia lett – volt? -, amiben nemcsak a helyzetkomikumok zakatolnak, de Mészáros István és Kertész Marcella játékának köszönhetően olykor vállalhatóan komoly pillanatok is vannak.
Nóti Károly darabját egyébként már csak azért is érdemes lenne sokaknak megnézni, mert nagyon jól bizonyítja, hogy a nálunk is sokat játszott francia komédiáknak lehetnének magyar versenytársai. Ráadásul fejet is hajthatunk a szerző előtt, aki nemcsak a Hyppolit, a lakájt – és annak számtalan aranyköpését – adta a hazai filmnek és színháznak, hanem a nevéhez köthető szinte minden vígjáték a magyar hangosfilm hőskorából (Az új rokon, Három sárkány, Az én lányom nem olyan), sőt a háború utáni klasszikusok többségéhez (Civil a pályán, Képzett beteg, Fel a fejjel) is volt köze. Félreértés ne essék: Nóti nem volt Shakespeare, darabjai nem nagy ívű klasszikusok, mélyen ható drámák, hanem olyan „körúti” bohózatok, amelyeket anno úgy kellett ontani a kávéházi asztalok mellől, mint ma a napi tévés sorozatokat. Sztoriban, karakterekben, fordulatokban Nóti ezekkel is állja a versenyt.
Már, ha előveszik a darabjait. Szolnokon az előző évad utolsó nagyszínházi bemutatójaként, az ilyenkor szokásos könnyedségnek engedve, elővették. Mészáros Istvánnak köszönhetően pedig olyan komédia lett belőle, amilyet talán Nóti is elképzelt kilencven évvel ezelőtt. És ebbe az is belefért, hogy Pulcher Novotnyja sokszor hasonlít a néhány évaddal ezelőtti Svejkre. Most is, akkor is a kicsit ügyefogyott, de hatalmas szívű kisember csetlik-botlik a színpadon, akit lehet, hogy elsőre ütődöttnek nézünk, pedig szinte minden jelenetben leleplezi a hamisat, a rátartit, a hazugot. Minden félreértése fellebbenti a fátylat a normálisak szennyeséről. Így miközben őt nevetjük ki, talán magunkon is kacagunk, mert azért egy komédia közben mégsem illik sírni.
Vállalom, hogy öt havi színházi elvonás után – március 7-én voltam utoljára színházban – esetleg máshová került a mérce, és tulajdonképpen már annak is örültem volna, ha csak felgördül a függöny, és valaki ácsorog a színpadon. Ám augusztus 8-án nem ennyi történt Szolnokon. Molnár László a kavarodást kirobbantó, szájhős katona szerepében nemcsak az utolsó, női ruhás jelenetei miatt kiváló. Miként Barabás Botond – kicsit Noszty fiús – katonája is ugyanolyan remek untermannja Pulchernek, mint Gombos Judit polgármesternéje. Őszintén sajnáltam, hogy Lugosi Claudia, Jankovics Anna vagy Sárvári Diána csak egy vagy néhány jelenetre tűnik fel a színen. Miként azt is, hogy az alig kétórás előadásba nem fért bele plusz húsz-harmincpercnyi korabeli sláger azok közül, amiket anno „másnap már a cipészsegédek fütyültek”. Az lett volna az igazi év végi jutalom, ami miatt persze még jobban fájt volna a szívem, hogy hat-hét előadás után minden megy a „levesbe”. Pedig micsoda nyári színházi komédia is lehetett volna ebből az egészből! Már, ha nincs a vírus, és nemcsak rendkívüli helyzetben van Szolnokon, nyáron színház.
(A fotók forrása a Szigligeti Színház honlapja.)
