A Templom út – a Zsinagógától a Mária utcáig – és a Szentháromság tér – a templomtól a cserkészházig – számomra Szolnok legszebb, valamilyen „érthetetlen” oknál fogva viszonylag egységes formában megmaradt épített öröksége. Bár tudom, hogy némelyik lakóház nem az első világháború előtt készült, nekem mégis olyan az egész, hogy akár egy előző századfordulón játszódó film forgatását is el tudnám itt képzelni komolyabb beavatkozások nélkül. Sőt, sokszor az az érzésem, hogy a Belvárosi Nagytemplom tornyából 1914 előtt készült, képeslappá lett „légi felvételeket” – kalapemelés Szigeti Henrik előtt – simán meg lehetne ismételni a most is itt álló földszintes, Szolnok néhai, valódi polgári múltjára emlékeztető házakkal. A Belvárosi Nagytemplom előtt lévő, kis túlzással háromszög alaprajzú Szentháromság tér pedig a város legkülönlegesebb közösségi tere.

Tisztában vagyok azzal, hogy az épített város nem egy állandó test, sokkal inkább egy folyamatosan átalakuló, módosuló szövet, amin az adott kor naponta rajta hagyja a kézjegyét. Őszintén mondom azt is, hogy egy ház attól még se nem szép, se nem értékes, se nem megmentésre méltó, hogy régi. Viszont azt is nagyon komolyan gondolom, hogy egy épület, telek és terv soha sem kezelhető magában, a környezetéből kiszakítva. Mindebből pedig az következik, hogy nem azzal van baj, ha egy régi házat elbontanak, hanem azzal, ha az értékei felmérése és a környezetében betöltött szerepének a vizsgálata nélkül nyúlnak hozzá. Azt pedig kifejezetten aljas hazugságnak gondolom, hogy a magántulajdon szentsége felülírhatja egy város arculatát, történelmi múltját, egységét és közösségi érdekeit. Szememben az ezekkel a nézetekkel ellentétes állásponton lévő beruházók, finanszírozók, kivitelezők, tervezők és hivatalnokok – tekintet nélkül viselkedésük mozgatórugóira – szakmájuk ócska sarlatánjai, a település ellenségei.

Emlékeznek még a Mártírok úton, a tárház közelében pár éve elbontott altiszti házakra? Különlegesek és értékesek voltak. Csupán azért kellett pusztulniuk, mert a város nem volt jó gazdájuk, és hagyta végtelenségig lelakni őket. Fel tudják idézni a Gábor Áron tér és a Mártírok út sarkán, az egykori Student hotellel szemben ma még álló, hosszú polgárházat és udvarának állapotát? Vagy mertek-e már bemenni a Baross utcán, a néhai mentőállomással szemben lévő „kis Madas” ház udvarára? Esetleg látták-e, hogy mi van a néhai Kádár cukrászda és az Ipartestület csodálatos épülete közötti, a Szapáry utca felől házzal takart udvaron? Rosszindulatú vagyok, ha párhuzamokat vélek felfedezni a régi épületek lepusztulásának folyamata és elbontásuk között? Tévedek, ha a Mária és a Templom utca sarkán lévő házat is ebbe a sorba illesztem?

Ne legyen igazam! De az elmúlt bő évtized szolnoki bontásait és építkezéseit figyelve (írva) van bennem némi félsz a Szentháromság tér egészet meghatározó, a Mária szobor mögötti sarki ház sorsát illetően. Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy végre kezdenek vele valamit. (Bár az egy külön misét megérne, miért kellett ennek a háznak ebbe az állapotba kerülnie.) Esküszöm, azzal se lenne gondom, ha földig dózerolva valami teljesen új kerülne a helyére. Amitől félek – a Szolnokon tíz éven belül épített társasházakból kiindulva – az a méretek és a küllem. Merthogy ezek bármelyike olyan változást hozhat ezen a szép és értékes környéken, ami kijavíthatatlan és „iránymutató” lehet.

Legszívesebben fülsiketítően berregnék, mint egy vészcsengő. Még akkor is, ha téves riasztást adok. De félek, Szolnokon senki sem hallaná meg.