(Nyári ismétlés: ez a cikk 2022. június 3-én jelent meg először.)
A mából nézve is pontosan tudjuk, hogy építeni sokkal egyszerűbb, mint működtetni. Nem volt ez másként az első világháború befejezését követően sem, amikor alig pár évvel a kommün és Trianon után Szolnok városa az amerikai Speyer Bank kölcsönéből felépítette a Tisza szállót és gyógyfürdőt. Talán mert a helyi döntéshozók megéreztek valamit a hazai idegenforgalom átalakulásából. Abból, hogy a Trianonnal elvesztette legfontosabb „belföldi” úti célokat – Abbázia, Tátra – az új határok között kell pótolni. Nem véletlen, hogy a szolnoki Tisza szállóval egyszerre épült fel a lillafüredi Palotaszálló, a Pécs melletti Hotel Kikelet vagy éppen Békéscsaba legnagyobb szállodája. Ugyanakkor minden elfogódottság nélkül mondhatjuk: az ország közepén megépült Tisza szálló azzal, hogy gyógy- és élővíz is szerepelhetett a kínálatában, igencsak versenyképes volt. Már, ha tudomást szerzett létezéséről a fizetőképes, úri közönség.
Minden bizonnyal ezt a célt szolgálta az Athenaeum nyomdában készített 12 „oldalas” turisztikai leporelló, aminek a birtokomban lévő példányát a „Magyar Városok Idegenforgalmi Központja” terjeszthette. És amiről azt gondolom, hogy a Tisza szálló második piaci pozícionálása idején készült, azaz akkor, amikor az első bérlőtől, Westher Rudolftól saját kezelésbe vette az intézményt a város. (Hogy aztán majd a második világháború előtti legnagyobb panama legyen a dologból.) Az 1935 körüli vagy picit későbbi kiadást igazolhatja – sajnos a kiadványon sem kiadó, sem évszám nem szerepel -, hogy a prospektusban már látható Borbereki Kovács Zoltán Verseghy-mellszobra, ami 1934. szeptember 30-án került a szálló melletti parkba.
Ma olvasva a kiadvány minden oldala tartogat valami csemegét. Az első oldalpáron például megtudhatjuk, hogy Szolnok Budapesttől vonattal csak másfél óra, autón pedig „az újonnan épített modern beton autóúton alig 100 km”. De a városnak van hajóállomása is a Tisza folyón, a szálló pedig pompás üdülőhely, hiszen egy 10 holdas árnyas park közepén helyezkedik el. Továbbá a 957 méterről feltörő gyógyvize kiválóan alkalmas „gyomorsavtúltengés, gyomorfekély és asztmatikus megbetegedések, valamint reuma, csúz, köszvény és ischias ellen”. Mindez természetesen németül is ott van egy olyan térkép alatt, aminek a középpontjában Szolnok található.
A városról megtudhatta az idegen, hogy nevét Zounuk vezértől nyerte (Kr. u. 1050), de már az ősidők óta lakott, amit jól bizonyít a 7 kilométerre lévő Kucorgó-halom alatt talált, 3500 éves, kőkorszakbeli lelet. (Ez a 19. században Tószeg közelében feltárt, Kelet-Európa legelső, megvizsgált bronzkori lelőhelyére utal.) De olvashatott a korabeli utazó arról is, hogy a hadak útján fekvő város addig hétszer pusztult el (azóta jóval többet számolunk). Ami pedig 2022-ben igazán meglepő, hogy a prospektus szerzője egy bekezdésben említi Damjanich tábornok 1849-es győztes csatáját és azt, hogy „itt küzdöttek három hónapon át, 1919. május 3-tól augusztus 3-ig, a magyar kommünardok a bevonulni szándékozó román csapatokkal”. Miközben a prospektusban látható a szálló árkádja alatt egykor álló Kommün áldozatainak emlékművéről készült fotó is.
Az egykori utazót vagy utazni vágyót ennél persze sokkal jobban érdekelhették az olyan fontos információk, minthogy a legmodernebb berendezésű egy- és kétágyas szobák, valamint „appartement-ok” várták a vendégeket, amelyekben vízfűtés (magyarul központi fűtés), hideg-meleg víz is megtalálható volt. A szállóvendégek kényeztetéséről pedig „terrasz, gyönyörű kilátás a kies parkra és Móricligetre” (Tisza ligetre) gondoskodott. Az pedig igazi extrának számíthatott, hogy saját „autogarage” is szerepelt a kínálatban, bár el nem tudom képzelni, ez hol lehetett az épületben vagy a környékén. Az mindenesetre biztos, hogy 1935 körül az egyágyas szoba, legalább 3 napi igénybevétel esetén 3 pengőbe került, amit a napi „penzió” – azaz a teljes ellátás – további 6 pengővel dobott meg. Tehát megénekelt „havi 200 pengő fixből” akár 20 napig is lehetett magányosan nyaralni Szolnokon.
De mit lehetett a harmincas években Szolnokon csinálni? Azon kívül, hogy a Tisza szállóban nemcsak remek gyógyvíz – akár orvosi felügyelettel -, de kiváló magyar, francia konyha is rendelkezésre állt halspecialitásokkal. Hát például minden este „elsőrangú” zene szólt az étteremben, szombatonként – de kívánság esetén akár minden nap – pedig táncestek várták a Szolnokon nyaralókat. Akik a pompás kőszínházban és a két közeli premier mozgószínházban (melyik lehetett a Nemzeti mellett a másik?) is szórakozhattak. De nem feledkezett meg a prospektus a teniszezési lehetőségről, a Tiszán lévő két strandfürdőről, a motoros és vitorlás (!) csónakkirándulásról sem. Sőt Szanda nyaralótelepre (?) és a tószegi ásatásokhoz is ki lehetett ruccanni. Az igazi különlegességnek pedig a Szolnoki Művésztelep felkeresése kínálkozott, ami „műértők számára elsőrangú érdekesség és műélvezet”.
Hát ki tudott ellenállni egy ilyen korabeli „invitálásnak”? Ráadásul elő- és utószezonban még félárú vasúti kedvezmény is járt annak, aki a szolnoki Tisza szállóban és gyógyfürdőben pihent.
