Kilenckor indultunk Szolnok belvárosából, és azon kívül, hogy Nagykörűbe akartunk eljutni, egy dolgot tudtunk: nem rohanunk, kényelmesen fogunk tekerni. Bringával pont olyan elhagyni Szolnokot szombat délelőtt, mint autóval: lassú. Mert sokan kerekeznek a városban, és legalább annyian „szédelegnek” a bicikliutakon, mint ahányan tekernek. A piac után azonban már lehet haladni, a viszonylag új Sebestény körúti bringaút meg ugyanúgy kiváló, ahogy a Millére vivő aszfaltcsík. Nagyjából öt, öt és fél kilométer a gátig a milléri szivattyútelepnél.
Onnan viszont következik három nagyon kényelmetlen kilométer. A Millér és az új M4-es közötti szakaszon ugyanis hiányzik a kerékpárút, így a gát tetején kitaposott „úton” kell kerekezni. Ez pedig az idei aszályban különösen komoly kihívás, bár vesekő eltávolításra kiválóan alkalmas. Mivel korábban még nem tekertünk erre, csak bizakodtunk, hogy ez a megrázó élmény nem tart sokáig, és kvázi lépésben valahogy túléljük, miközben a bringáink sem hullanak darabokra. Azért persze remélem, előbb-utóbb ide is kerül aszfaltcsík, mert akkor tényleg mindenkinek ajánlható lesz egy bringás kiruccanás Nagykörűbe.
A három kilométer végétől, tulajdonképpen szűk egy kilométerre, az új M4-estől többé-kevésbé bringaút következik. Meg az egyetlen komoly emelkedő a távon, hiszen az autóúton egy felöljáró vezet keresztül. Tudom, mindenkit más hoz lázba, de nekem élmény volt egy kicsit felülről nézni az elsuhanó autókat. Szűk tíz kilométerre a kiindulópontunktól ez remek első megállóhelynek bizonyult.
A következő etap a dobai szivattyútelepig, más szóhasználat szerint a dobai nagykanyarig tartott. Újabb szűk tíz kilométer, tényleg egész jó úton. Egyik oldalon elkeserítő napraforgó táblákkal, a másikon hűst lehelő ártéri erdőkkel, olykor legelőkkel. Egy helyen például szamár csordával (?). Igazán kár, hogy feliratok vagy tájékoztató táblák nélkül fut ez a remek kerékpárút, így csak autós emlékeimre, meg a szivattyúház felirata alapján tudtuk, hol kell lemenni a gátról, hogy a dobai nagy Tisza-kanyarulathoz, a legendás homokparthoz érjünk.
Harminc éve jártam erre utoljára, így teljes meglepetésként értek a lábakon álló nyaralók. Pontosabban „kulipintyók”, vagy a magyar „buheramátrix” pazar építményei. Van itt katonai teherautó fülkéje, lakókocsi, sőt egy csuklós Ikarusz hátsó része is, amelyek mind-mind nyaralóként – horgásztanyaként (?) – funkcionálnak vagy funkcionáltak. És persze vannak az árvíz ellen magasra épített faházak, igényesebb nyaralók alul kiskertekkel, „teraszokkal”, csónak tárolókkal. Némelyik pöpec állapotban, némelyik horrorfilm forgatására alkalmas elhanyagolt, a természet által visszavett helyzetben. Esküszöm, előbb-utóbb valamelyik utazási műsorban fogják mutogatni a helyet. Nemcsak a „házikók”, de a fantasztikus homokpart miatt is, ami tengerpartokra emlékeztet.
Innen még nagyjából tíz kilométer Nagykörű határa, kissé ingadozó minőségű kerékpárúton. Azaz néhol tükörsima, máshol az erre vezető főút siralmas hepehupáira emlékeztet a felszín. De kibírható. Főleg, hogy a gáton futó kerékpárút a község határát jelző táblánál, lényegében az egyik faluszéli utcában torkollik bele, többnyire szépen gondozott, igényes kertek között. Első utunk természetesen itt is a Tiszához vezetett, ami a rendkívül alacsony vízállás miatt itt is inkább tengerre vagy valami fövenyes partú tóra, semmint hazánk második legnagyobb folyójára emlékeztetett. Itt ráadásul kerékpártárolók, vizesblokk, öltözőkabin és legalább hideg üdítőt és jégkrémet árusító büfé is várja a strandolókat. Ráadásul a parton nemcsak mentőcsónak, de a kutyásoknak külön kijelölt hely is van, és azt hiszem, autóval se lenne gond parkolni. Mondjuk, a félbehagyott UFO leszállópályával, vagyis a meg nem épített lombkorona sétány maradványaival nehéz mit kezdeni, de ez ne szegje senkinek a kedvét.
Inkább karikázzon be a faluba, ahová én eddig soha se tudtam úgy menni, hogy ne érjen valami kellemes meglepetés. Ezen a szombaton például az első „garázsvásárt” fogtuk ki a piactéren, aminek köszönhetően a büfékocsi is működött, ahol nemcsak remek házi hamburgert, de olyan méretes és finom palacsintát is készítettek, hogy kellett erő a legyűrésükhöz. Főleg, hogy közben a helyiek vicces-kedves évődésén nem lehetett nem nevetni. Imádni való volt az egész. Meg kiváló alkalom az erőgyűjtésre, mert a visszaútra is szántunk három kényelmes órát.
És úgy értünk haza, hogy kiváló, ráadásul olcsó hétvégi programot találtunk helyben. Úgyhogy, amíg jó idő van, ne hagyják ki! Szolnok-Nagykörű oda-vissza, kitérőkkel szűk hatvan kilométer.
