A Budapest nagyregény a főváros egyesítésének 150. évfordulójára, azaz tavaly novemberre jelent meg. Meglehetősen slendrián nyomdai kivitelezésben, amit lehet a sietségre meg a nem kellő előkészítésére is fogni. Az olvasó szempontjából azonban remekül rávilágít arra a tényre, hogy egy irodalmi szöveg nem a tördelésétől vagy magától a kiadványtól lesz jó vagy rossz. Elöljáróban azt is érdemes tisztázni, hogy bár a címe szerint nagyregényt vehet kezébe az olvasó, ez a kötet mindenféle szerkesztői és PR szándék ellenére sem az. Hanem egy remek, kortárs novelláskötet. Pontosabban a kortárs novellairodalom és novellisták elsőosztályú kirakata, ami rengeteget elárul a ma fontosnak, vagy élvonalbelinek számító írókról.
A Budapest nagyregény ötlete amúgy rendkívül egyszerű, sőt másolásra érdemes. A szerkesztők felkértek huszonhárom írót, hogy a Budapest egyesítésének másfélszázéves jubileumára, a főváros huszonhárom kerületéből egyet-egyet kiválasztva írjanak az adott városrészhez valamilyen módon kötődő novellát. Tudomásom szerint zajlott egyeztetés a szerzők é a szerkesztők között a témákat és a szereplőket illetően, így nem véletlen, hogy van olyan írás, amelyben a korábbi kerületek történeteinek hősei, más szerző tollából ismét felbukkannak. Ugyanakkor ez alapvetően huszonhárom szuverén történet, amiket mindössze az köt össze, hogy a mai főváros határain belül játszódnak. Azaz önállóan is remekül megállják a helyüket, fogyaszthatók és élvezhetők.
A kötet olvasása közben is az volt az érzésem, hogy miközben a Budapest nagyregény a 150 éves főváros előtt tiszteleg, tulajdonképpen a 2020-as évek elejének kortárs írói helyezi kirakatba. Olyanba, ahol a szerzők megmutathatják, mennyire tudnak vagy akarnak felkérésre, adott hívószóhoz igazodva, gondolom, határidőtől üldözve, vállalható történetekkel és szövegekkel előállni. Így pedig óriási segítség született ahhoz, hogy a következő néhány évben kinek a kötetéért érdemes nyúlni a könyvesboltokban. Mert bizony vannak szerzők – Grecsó Krisztián vagy Szabó T. Anna -, akik számomra vállalhatatlan szövegekkel tudták le a felkérést. És szerencsére vannak olyanok, mindenekelőtt Kemény István, de Fehér Renátó és Dunajcsik Mátyás is, akik ezekkel a történeteikkel sorolódtak előbbre a kedvencek között. És, hát a két véglet között vannak azok, akik meg se próbálták átugrani a saját árnyékukat (Vámos, Háy), de így legalább megerősítettek, hogy önálló munkáikért továbbra is kár lenne pénzt adni.
Kemény István A Duna-szindróma című – amúgy az általam szinte nem is ismert XXII. kerületről szóló – írása számomra e kötet csúcsa. Egyszerűen letehetetlen volt, ráadásul az első néhány oldal után újrakezdtem, hogy a szereplők budapesti utazását a googlemaps segítségével követni tudjam, azaz velük legyek. Nem tudom, célja volt-e a Budapest nagyregénynek a nem fővárosiak fővárosba csábítása, a magam részéről felkerült a nyári tervek közé egy XXII. kerületi kirándulás, ami eddig meg nem fordult volna a fejemben.
Azt sem tagadom, hogy Fehér Renátótól irigylem a Kaleidoszkóp című novella egyedi látásmódját, Németh Gábortól a Zsidó nyaralás atmoszférateremtését, Dunajcsik Mátyástól Wings of Desire ötletét. De a huszonhárom szerzőtől, a szerkesztőktől, a megvalósítóktól és a bármilyen módon budapestiektől meg az egész nagyregényt irigylem, merthát összességében mégiscsak született egy remek kép a városról. És, hát igen, kár lenne tagadni: irigységemet csak táplálja, hogy Szolnoknak is van/volt tíz kerülete, és nálunk is közeleg egy évforduló, amire születhetne valami hasonló.
