Őszintén remélem, hogy Vladimir Anton rendezése ugyanúgy kibillenti a szolnoki közönséget az elmúlt másfél évtizedben – vagy talán hosszabb ideje – felépített komfortzónájából, ahogy láthatóan megtörtént ez a Szigligeti társulatával a Vízkereszt vagy bánom is én című Shakespeare darabban. Legyünk őszinték! Nem ilyesmihez szoktattak bennünket 2021 előtt. Sőt, azt is bevallhatjuk, hogy az a színpadkép, az a rengeteg mozgást és zenét alkalmazó játék, amivel Vladimir Anton és csapata színpadra vitte ezt a klasszikust, az átlag magyar színháztól és rendezőktől is nagyon távol áll. Elnézést, de ki kell mondani! Biztos, hogy nem egy ilyen bombasztikus előadást kapunk az idei második szolnoki premieren, ha sajnálatos módon nem kell rendezőt cserélni. Óriási szerencsénk, hogy Vladimir Anton nemcsak be tudott ugrani, de zsebében volt a marsallbot és minden kellék, hogy a szolnoki társulattal olyasmit alkosson, amit bátran lehet utaztatni, amire máshonnan is jöhetnének a kollégák és kritikusok megnézni. És, amihez a szolnoki közönségnek illik felnőni! Ilyen drámát és Shakespeare-t így lehet szeretni.
A sokadik szolnoki Vízkereszt díszlete is már maga a kreativitás, a nézőt bevonó játék. Hiszen lényegében festőfóliákból lesz itt minden, ha kell fátyol, ruha, kastély, vagy éppen – a legjobb is fokozható – konditerem törölközőkkel és szorító a verekedéshez. Ha valahol, hát itt igaz, hogy a nagyon kevés is lehet tökéletesen elég, és a nézőknek se kell mindent a szájába rágni, használhatják a fantáziájukat. Ráadásul a kevés kellék és a viszonylag sok „fényjáték” csak fokozza a különleges díszlet hatását, amiben úgy tűnik, a színészek is jól érzik magukat. Az „üres” színpadon szögletes „vonalak” mentén Viola (Bíró Panna Dominika) után futó Malvolio (Mészáros István) játéka legalábbis éppúgy ezt sugallja, mint az átvert Malvoliot a „bokor” (?) alól kihallgató Tóbiás, Ábris és Fábián jelenete.
Engem egy pillanatig sem zavar, hogy majdnem két külön történet pörög egymással párhuzamosan a színpadon. A fiataloké és az egykori fiataloké. Mert a Csákvári Krisztián alakította Orsino herceg tulajdonképpen csak a Pertics Villő által megformált Oliviával, illetve az ikrekkel, Bíró Panna Dominikával és Polgár Kristóffal játszik, azaz élik a saját egyszerű, de a félreértések és a szerelem vaksága miatti történetüket. Amiben olykor ugyanúgy felbukkan a bölcs, az igazságot shakespeareien kimondó „bolond”, azaz Dósa Mátyás, miként az egykori fiatalok, Molnár László (Tóbiás), Vándor Attila (Ábris), Ónodi Gábor (Fábián) valamint Gombos Judit (Mária) és Mészáros István önállóan is megálló meséjében. És ezekben a különálló, egymást csak ritkán keresztező történetekben mindenki nagyon a helyén van.
Az persze nem kérdés, hogy ennek a Vízkeresztnek Bíró Panna Dominika a főszereplője, aki újra a Sirályhoz fogható alakítást nyújthat. Ugyanakkor Pertics Villő is olyan nagyszerűen hozza a „porcelánbaba” Olivia karakterét, hogy azt kell mondani: nélküle nem is működne ez az egész darab. De ki kell emelni Molnár Lászlót is, aki pont annyira részeg nagybácsi és agyafúrt bajkeverő, hogy nem érezzük tőle rosszul magunkat, miközben úgy tűnik, minden pillanatában lubickol a szerepnek. És ismét nem hagyható szó nélkül Dósa Mátyás játéka sem, amivel a Jó estét nyárban „megszerzett” vezető színészi rangjára nemhogy rátesz egy lapáttal, de önmagát is felülmúlja. Elképesztő alázattal lengi be az egész játékot, de úgy, hogy közben mindenkinek hatalmas teret, sőt, segítséget is ad a saját karaktere kibontásához.
Egyetlen dologgal vagyok bajban. A zenei bejátszásokkal. Mert miközben a megzenésített szövegek előadása parádés, a mai vagy kortárs könnyűzenei slágerekből összerakott kísérőzene számomra kicsit „zavaros”. Nem mondom, hogy nem illenek oda, ahová a rendező tette őket, de nagyon szeretném megérteni, hogy például miért éppen Madonna 1989-es slágere került a darabba! Mert gyanítom, hogy egy olyan plusz tartalom, réteg bontakozhatna ki a zeneszámok által, amit kívülállóként, vagy más zenei háttérrel rendelkezőként nem nagyon lehet megfejteni. Holott erre is szolgálhatna a műsorfüzet. Ami az egyetlen, ami nem lett kibillentve a komfortzónából. Még mindig olyan kötelező gyakorlatnak tekintett, funkciótlan nyomdatermék, mint 2021 előtt is volt. Kár! Pedig a megértést segítő „munkafüzet” is lehetett volna, így a tökéletesnél is tökéletesebbé téve egy valódi színházi csodát.
(Az illusztrációk a Szigligeti Színház honlapjáról valók)
