Fél évszázaddal ezelőtt is rendezett az akkori Damjanich János Múzeum jubileumi kiállítást, amit anno a „Szolnok 900” hívott életre. Sajnos nem láttam, létezéséről is csak képes hírekből tudok, amelyekből azonban úgy tűnik, az a kiállítás nem a 900 évről, hanem inkább az akkori utóbbi harmincról akart szólni, pontosabban az eredmények mentén irányt szabni. Ötven évvel később szerencsések vagyunk. A Szolnok ispán öröksége ugyanis semmiféle ideológiai üzenetet, történelmi tanulságot nem akar közvetíteni, és nem próbálja önmagát komoly tudományos tárlatnak sem beállítani. Csupán szolnoki szeretne lenni. Ez egy olyan kiállítás, ami nekünk, szolnokiaknak érdekes. Mert tulajdonképpen mindannyian benne vagyunk.
Az ismét csak inkább szakmai lelkesedésből, meg nem fizethető kreativitásból és dolgozói elkötelezettségből, sem mint megfelelő költségvetésből létrehozott kiállítás – éljen a „Damjanichné Kézműves Szakkör” minden tagja! – számomra három jól elkülöníthető részből áll. Az egyik, ahol a múzeum dolgozói „titkos” raktárakból elővették a legkedvesebb tárgyaikat. A Szolnoki Galéria földszinti nagy vitrinjébe helyezett tárgyak olyan szolnoki csemegék, amelyek köré egyenként is kiállítást lehetne szervezni. Az egésznek a közepén a „fehér kutya” cégérrel, ami számomra Szolnok aranykorát, a várossá válást, a polgárosodást jelképezi. De valóságban látható Stögermayer Antal legendás szakácskönyve is, aminek közel félezer receptje életre szóló kihívás lehetne. És ugyanilyen „kedvenc kincseknek” tűnnek a múzeum Művészettörténeti és Régészeti osztályainak a Galéria emeletén berendezett kamaratárlatai. Talán mindegyikhez lesz majd augusztus végéig – akár nem is túl komoly – tárlatvezetés!
A Szolnok ispán öröksége második egysége számomra a földszinti hat otthonbelső, amelyek közül biztosan a hatvanas-hetvenes évek „modern” lakása lesz a legnépszerűbb, hiszen a legtöbben ott kiáltanak majd fel: „olyan nekünk is volt”. Megértem, de kicsit bánom is, hogy a berendezett szobákba éppen csak belépni lehet, és nem körbejárhatók, tárgyaik pláne nem „fogdoshatók” vagy kipróbálhatók. Ezzel együtt nagyon jó, hogy Szolnok elmúlt másfél évszázadának hat jellegzetes lakásbelsője ilyen formán megtekinthető. És mivel ez a kiállítás közösségi gyűjtés révén is alakult, ráadásul a rendezők azt kérik a látogatóktól, hogy üzenjenek az 1000 éves Szolnoknak, a magam részéről azt javasolnám, segítsük a 2075-ös kiállítás rendezőit, hogy a majdani hetedik otthon is megépülhessen. Mai lakásbelsők és jellegzetes tárgyak fotóit dobjuk a kihelyezett ládába!
Gyanítom, hogy a látogatók számára a legkedvesebb része a harmadik lesz, az emeleti rózsaablak alatti tárgyakkal és képekkel, amelyeket a múzeum felhívására szolnokiak – és az intézmény dolgozói – adományoztak a rendezőknek. Kicsit eklektikus, mégis pazar és hiánypótló. A cukorgyári gyűjtemény és a 900 éves tárgyak gyűjtői szemmel is irigylésre méltók. Csak remélni tudom, hogy a beküldött rengeteg fotó egyszer online is elérhető lesz, mert forrásértékű felvételek lehetnek közöttük! A válogatástabló is tele van ilyenekkel. A közgé Béla király út felőli oldalát, minden bizonnyal 1944-45-ben mutató fotó kincset érő, mert egyértelműen bizonyítja, hogy az iskola már a háború alatt is épült, és találatot is kapott. A cukorgyári strandról vagy a Kossuth térről 1965-1973 között készült kép elemzésébe pedig már bele sem megyek itt. Mert remélem, hogy a Szolnok ispán öröksége című kiállítás nem valaminek a vége, hanem a kezdete.
