A tavasz, a zöldbe boruló fák, a hatalmasra növő gaz lehet az egyetlen megoldás mindarra, ami a Szolnokra vezető vasúti sínek mellett található. Sitt, háztartási hulladék, lomis maradék, szimpla szemét kisebb-nagyobb hegyekben, 1-5 méterenként, bokrok, fák alatt, utak mentén, mezőkön. Mintha egy szeméttelepre érkezne a vonat. Micsoda reklám! Micsoda szégyen. Nem másé. Csak a mienk. Közös!

Amíg működött, addig is a város egyik legnívósabb vendéglátó-ipari egysége lehetett a Tallinn városrész Korty Borozója, ahol a felirat szerint még nyerőgép is üzemelt. Így bezárva, pusztulva, az igényes, csupasz hirdetőtábla mellett viszont már csak egy ócska faház. Viszont a városrész és Szolnok szégyene, a nemtörődömség reklámja.

Szolnokon még az új építésű házak esőcsatornái is általában az utcákon érnek véget, hát még a régebbieké. Az esővíz így a járdákra, utakra csordogál, emiatt pedig telente nemcsak jégpáncélok lesznek, hanem a résekbe folyó és megfagyó víz ereje miatt tavaszra, nyárra romok is. Seggre esni is kellemetlen. Rossz utakon járni vagy folyamatosan felújítani meg pénzkidobás. De legalább szemmel látható, hol folyik el feleslegesen nagyon sok pénzünk.

"Úgy is mondhatnám, hogy én vagyok az utca hírmondója." Mit szólna Lópici Gáspár, ha látná, mivé vált a szakmája? Vagy a Vadliba őrsnek örömmel nyilatkozna arról is, hogy a szolnoki Baross utcán még olyan plakátokra is bukkanhat az újak alatt, amiket még az ő idejében ragasztottak ki? Nem olcsó ilyen helyekre plakátokat kihelyezni. A profitráta azonban nem engedi, hogy időnként letakarítsák a hirdetőoszlopokat. Persze, ha nincs a városházán senki, akinek ez bántaná a szépérzékét, és merne szólni is a gazdának, akkor maradnak a "plakátmagányban ázó éjjelek" - és nappalok.