Vagy egy bénán parkoló autósnak, vagy egy utcán sétáló erős embernek volt útjában ez a Baross utcai, a járda szélére helyezett villanyóra-szekrény. Mindenesetre pár napja elvesztette eredeti alakját és az ajtaja is megadta magát, így szabad préda, avagy potenciális veszélyforrás. Milyen szép lenne, ha az, aki tönkretette, vállalná tettét, és igyekezne, hogy mielőbb visszaálljon a régi rend. Kár, hogy több esély van hosszú ideig így nézni ezt a villanyórát.

Az egy dolog, hogy 19. század végén épült Szapáry utcai ház évtizedekig pusztulhatott Szolnok közepén. Legalább ennyire vérlázító, hogy immár harmadik hónapja követhető az épület lassú, de biztos összedőlése. Amikor a felelősöket majd megkérdezik (?), hogy mindez miként fordulhatott elő, akkor ugye a kiesett parkolási és területfoglalási díjakat, a kerítés költségeit is kiszámlázzák majd feléjük? Vagy ez a közös veszteségünk, mert hagytuk, hogy mindez a szemünk láttára történhessen.

A Magyar Rádió egykori szolnoki stúdiójának udvarában - a buszpályaudvar mögött - még az év elején is árválkodott egy oroszlánfejekkel díszített, persze évek óta nem működő díszkút. Azt hittem, a kerítésen belül biztonságban van, és majd megmenekülhet az épülettel együtt. Tévedtem. Valakik, valamikor, valamiért leverték a szomorú kút díszeit. Így az oroszlánfejek már nem figyelhetik a jobb sorsra érdemes épület történetét. Talán az egykori stúdió szerencsésebb lesz!

Emlékezni szép dolog. Megemlékezni is. Ünnepélyesen koszorúzni is. De aztán elfelejteni, hogy pár hónapja hol jártunk! A koszorúk meg száradjanak. Emlékeztessenek arra, hogy milyenek vagyunk. Feledékenyek? Önzők? Képmutatók?