Az évek óta pusztuló, egykori Tüdőkórház főbejárata mellett enyészik el ez a míves zászlótartó. A munkás, paraszt és értelmiségi összefogást szimbolizáló középső alkotás felett talán a poraiból mindig feltámadó, Szolnok címerállatának választott pelikánt láthatjuk. Törött szárnnyal. Ami sajnos a volt tüdőkórház előtt arra is utalhat, hogy bizony van, ami Szolnokon ma csak legenda.

Egy letűnt kor marketingeszközeinek maradványaiként meredeznek a város több pontján is ezek a valamikori hirdetőtábla-keretek. Igényes, de rozsdás vasmunkák. Biztos van tulajdonosuk is, ezért nem lehet őket eltávolítani még akkor sem, ha már nincs értelmük, csak a városképet szennyezik. Mit hirdetnek? A múló időt?

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Mert a neved szolnoki koszorú? Mert a helyed négy és fél hónappal a használatod után, a veled megkoszorúzott park bokrai alatt van? Nem vigasztal, hogy ez minden évben így történik Szolnokon? És az sem, hogy a város emlékműveinek tövei tele vannak hozzád hasonló, több hete-hónapja elszáradt, méltatlan koszorúkkal? Közös szégyenünk, hogy ünnepélyesen koszorúzni tudunk, de valóban, egy-egy ünnepségen túl emléket ápolni még nem.

A két egymásmellé rakott kép nagyjából egy év különbséggel készült a Magyar Rádió egykori szolnoki stúdiójának a Kolozsvári úti udvaráról. A bal oldali képen még viszonylag jó állapotban van az oroszlános kút, a jobb oldalin már csak a csonkja látható. Úgyhogy elmondhatjuk, ismét szegényebbek lettünk valamivel. Pontosabban egy olyan díszkúttal, ami 1952-ben még a Kossuth téri 1-es számú irodaház udvarán állt. A hetvenedik születésnapját nem élhette meg.