A Magyar Néphadsereg lassan negyedszázada, a kötelező sorkatonaság meg egy évtizede megszűnt, pusztuló emlékeivel azonban szinte bárhol találkozhatunk. Például a Zagyvarékasra vezető út mellett, ahol ki tudja, hány százmilliónyi közpénz pusztul évek óta. Gazdag ország vagyunk. Amit elődeink megépítettek, azt mi hagyjuk szétrohadni. És ide nemcsak egy laktanya részlete kerülhetne.

Korábban arról volt szó, hogy idén májusban elkezdődik a 40 éves szolnoki vasútállomás felújítása. Ráférne, de nem kezdődött el. Hacsak azt nem tekintjük felújításnak, hogy a peronokon pár hónapja világoskékre festett padokat átfestették sötétkékre. Vállalhatatlan minőségben. Van ahová nem jutott sötétkék festék, így kivillan a világos. Igaz, az összkép - sajnos - illik a pusztuló vasútállomáshoz, Szolnok egyik kapujához.

Petőfi verséhez hozzáírni egy-két sort. Egy 100 éves ház ablakait műanyag nyílászárókra cserélni, majd az egészet hungarocellbe burkolni. A Magyar rapszódiára a BS közönsége előtt hegedűvel bohóckodni. Ha ilyesmiket lehet, akkor miért ne lehetne egy szoborra matricát ragasztani? Először csak egyet, aztán úgyis jön a többi. Poén? Művészet? Üzenet? Rongálás? Tessék választani, aztán intézkedni!

Mire jó egy volt tiszaligeti üdülő? Például sitt tárolására. Hol mutat a legjobban? A szép új főiskolával szemben. Van közünk hozzá? Nincs. Hacsak nem állami ingatlanon, állami vagyon csúfítja a közös Tiszaligetet. Miért is?