Talán két éve készült el az egykori szolnoki vár úgynevezett Vízi kapuja, amin keresztül a Tiszához lehet lejutni. Éppen azóta figyelem a kapu oldalfalából meredező kábelcsonkokat, pár centire a turistaút jelzésétől és a hely leírásától. Talán a törökök hagyták itt? Vagy a törökökre emlékeztet? Netán későbbi korok mementója? Vagy a jelen slendriánságának a jele? A pályázat lezárása után ennyire nem számít senkinek, hogy mi készült vagy nem készült el? Végül is Szolnokot akarjuk megmutatni a turistáknak.

A Tófenék és az Ady Endre utcák között, a Jókai utcai ügyészség mögött van egy név nélküli, csak gyalog és bringával járható kis köz, amit nyugodtan nevezhetnénk Balkáni köznek. Már, ha a balkániak nem kérnék ki maguknak. Áll ott egy kuka, aminek a környéke általában tragikus. Van ott egy fal, ami rettenetes. A város közepén, mondjuk 50 méterre a főterünktől egy olyan pont, ami mellett többnyire csak undorral lehet elmenni. Nem lehetne kreatív építészhallgatókat, leendő városüzemeltetőket megkérni, hogy ötleteljenek egy kicsit? Talán viszonylag olcsón vissza lehetne térni Európába.

Árad a folyó, hozza hozzánk a fentebbi szakaszok mentén élők szemetét. Valamit lerak belőle, valamit felvesz a mi szemetünkből, és viszi tovább, amíg bírja. Huszonhárom éve majdnem kinyírtuk a folyót. Évente egyszer emlékezünk is erre. A maradék 364 napban pedig ugyanúgy szemétlerakónak és kukásautónak használjuk, mint évtizedek óta mindig, amióta csak szemetet termelünk. A Tisza takarít. Helyettünk. Mi meg ezt tekintjük természetesnek.

Különleges street art alkotás díszítette néhány napig a Református templom előtti útszakaszt. Az ismeretlen művész, Bringatorzó című szobra azt a pillanatot ragadta meg, amikor a kiöregedett drótszamárra már senkinek sincs szüksége, és eldobják, mint a kivert kutyát. Csonkán, sántán, megbántva mutatja az elmúlást. Vagy lehet, hogy nem is szobor volt?