Idén januárban kellett megtámasztani a "Merengő Krisztus" baldachinját, mert félő volt, hogy összedől. Biztos az aggodalom okozza, de nekem úgy tűnik, mintha tovább dőlt volna. Hatalmas szégyene lenne Szolnoknak, ha a város három legrégebbi szobrának egyike azért pusztulna el, a frissen felújított Belvárosi Nagytemplom tövében - igaz, a hatvan éve megalázott Szentháromság szobrunkkal szemben - mert egy év is kevés volt a megmentéséhez.

Hogyan vigyázhat a gyanútlan gyalogos, aki a járdán sétálva, egyszer csak ezt olvassa egy szolnoki falon? Menjen át a túlsó oldalra. Vegye fel a lassan nélkülözhetetlen munkavédelmi sisakot. Sétáljon inkább az úttest közepén, mert az autók között biztonságosabb. Szaladjon, hátha el tud slisszanni két lehulló vakolatdarab között. Bízzon a jó szerencséjében, hogy még nem most, nem oda, nem rá. Ne menjen ki az utcára. Végül is élni veszélyes. És még el sem kezdtek a tetőn dolgozni.

Ez itt egy beázott plafon. Amivel nem az a baj, hogy hónapok óta nem volt egy rendes eső, hanem, hogy ez a plafon alig egy éve lett átadva egy sokmilliárd forintos, több évig tartó beruházás eredményeként. Az azóta szakadozó padlóborítással, vállalhatatlan mázolásokkal, fel nem takarított festésnyomokkal, és máig a munka nyomát magán viselő üvegekkel. Hol járunk? A Szolnoki Szigligeti Színház nézői folyosóin.

A Szabadság téren, a két híd felhajtója által közrefogva áll egy régi épület, amit sokan bölcsődeként emlegetnek, jelenleg talán a múzeum használja. Az épület láthatóan nem nyitogatott, tér felőli fedeles kapuja mellett évtizedekig "bástyás" utca- és házszámtábla volt látható. Olyanok, amelyek 1926-ban kezdtek Szolnokon megjelenni, és mára nagyon kevés maradt belőlük. Már innen is hiányoznak. Nekem legalábbis. Porszem, amikből a múltunk összeáll.