A Milléren még fellelhető, egykor szebb napokat látott Vízügyi Múzeum lassan, de biztosan pusztul. A Hoffherr traktor évek óta nincs már a helyén, így nem lehet tanúja az egykor gondosan összegyűjtött eszközök és berendezések eltűnésének, szétkorhadásának. Néhány honlap még létező kiállítóhelyként utal a különleges szolnoki gyűjteményre, de reméljük, a kirándulók kedve az aszfaltot csak nyomokban tartalmazó odavezető úton elmegy a látogatástól, így valamivel kisebb a szégyenünk.

Csak szólok, hogy a Szandára vivő kerékpárút régi 4-esnél lévő csomópontjánál, a belvároshoz közelebbi alagút kijáratánál egy ideje vak az egyik közlekedési tükör. Aki szokott bringázni, az tudja, milyen jól jön egy ilyen tükör, amikor a csengő nem segít, mert a kitakart irányból érkező kétkerekes kolléga zenét hallgat. Kerékpárral is lehet nagyot esni. Nem tudom, ki a kezelője a város kerékpárútjainak, de talán majd itt is újra lehet látni és látszani!

Szolnok belvárosában, igaz, egy mellékutcában, de ott, ahol valamikor fontos kis üzletek (itt vettem az első pintyemet) és legendás presszó működött, majd szépreményű, igényes vendéglő is nyílt, ma üres a ház, eladók/kiadók a helyiségek. Ez a Sütő utcai épület a szolnoki kereskedelem és vendéglátás lakmuszpapírja, ami szerintem éppen azt mutatja, baj van. Nem a hellyel, nem az egykori üzemeltetőkkel, hanem Szolnok vásárlóerejével és igényeivel.

A felnagyított és betonból kiöntött anyacsavarok közterületeink régi és sokfelé felbukkanó tartozékai. Hogy kinek a tulajdonát képezik, az persze rejtély. Lehet, hogy ebben az esetben, a Baross út végén, maga a tulajdonos sem tudja. Mert, ha tudná, akkor csak nem hagyná, hogy csikkúsztató medence legyen ezekből az igénytelen, több évtizedes utcabútorokból. Lehet, hogy inkább elvinné őket.