A magam részéről gyalogos, kerékpáros és autós is vagyok egyben, igaz nem egyszerre. (Rendőr nem.) Tehát ezt a vitát magammal is le tudom folytatni. (Részben ezért is született ez a blog.)

Gyalogosként mindig figyelek a köröttem közlekedőkre. Az autósokra, akik – saját tapasztalatomból tudom – a kormány mögül nem mindig veszik észre sem a gyalogosokat, sem a bringásokat. Többnyire nem azért, mert elvetemült szörnyetegek, hanem mert egyetlen pillanatban ezer dologra kell figyelniük. Szerintem a közlekedés – tegyük azt bármivel – nem küzdősport, amiben le kell győzni a másikat, hanem társasjáték, amiben együtt kell működnünk. Tehát gyalogosként nagyon figyelek, hogy a többiek – üljenek autóban, motoron vagy bringán – észrevettek-e, és megértették-e a szándékaimat. Sőt, a babakocsis kismamákra is nagyon ügyelek, mert bizony néha velük is előfordul, hogy elkalandoznak, és mégis hülyén nézne ki, ha felkenődnék egy ilyen járgányra.

Bringásként is mindig figyelek a körülöttem közlekedőkre. A gyalogosokra különösen, mert tudom, hogy nincs rajtuk se féklámpa, se index, se reflektor, így a mozgásuk nem mindig kiszámítható. Az autósokra is, hiszen hiába van nekem elsőbbségem, ha ők az erősebbek, és a fene szereti, ha valamije fáj. A többi bringásra meg azért, mert nem vagyunk egyformák, vannak lassabb, gyorsabb, figyelmesebb és felelőtlenebb drótszamaras kollégák.

És tudják, mire figyelek még nagyon? Az útra, ami a két kerekem alatt fut. Mert az az érzésem, hogy a közlekedőknél sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a tócsában meglapuló gödrök, a kilazult díszkövek, a felpúposodott aszfaltburkolat. Tanyázni kellemetlen művelet.

Autósként is nagyon figyelek a körülöttem közlekedőkre. Mert néha meglepő mutatványokra képesek az autóstársak. Beleértve magamat is. Nem tagadom, néha lemarad az index, olykor meglepően váltok sávot, párszor becsúszik egy-egy sárga, meg valami gyorshajtás is, de azért igyekszem óvatosan közlekedni. De leginkább próbálok toleráns lenni, mert ma így, holnap úgy közlekedem. Ahogy praktikus vagy kényelmes.

És eszem ágában sincs haragudni arra, aki a Baross úton, a járdán teker. Mert szerintem az aszfalton életveszélyben lenn. És nem zavar, ha valaki lassan elhajt mellettem a zebrán, mert a zebra általában szélesebb, mint a járda. Nem robbanok fel, ha a kerékpárúton andalognak, csengetek, majd megköszönöm az előzékenységüket. És én is félreállok, ha nekem jeleznek, mert ez nekem nem fáj.

Attól viszont gutaütést kapnék, ha az adómból fizetett rendőrök azzal töltenék a munkaidejüket, hogy a zebrán és a járdán kerékpározókat szekírozzák. (Mondjuk, ha ezt egy villogós kék bringáról tennék, az más lenne.) Én elhiszem, hogy tudnak jogszabályokra hivatkozni, de nem ez a város közlekedésében és a közbiztonságában a legsúlyosabb probléma. Hacsak nem valami statisztika-kozmetikázás a cél.

Persze, nem félek attól, hogy egyhamar felszalad a vérnyomásom. Ahhoz ugyanis, hogy egy rendőr zebrán vagy járdán találkozzon gyalogossal, és esetleg meg is tudja szólítani, ahhoz ki kellene szállnia az autójából. Jelentkezzen az, aki látott már Szolnokon gyalogos rendőrt? Netán gyalogos járőrt. Nem lenne rossz, sőt! Ebből lehetne igazi hírt fabrikálni, még vágóképet se kellene rendezni hozzá.

Kesudió pedig ma már kapható bármelyik, nagyobb élelmiszer áruházban.