2025.08.27. (szerda)

Közös ismerős

Közös ismerős

Dátum:

- Bán Béla vagyok - mutatkozott be a hívó, amikor Edit felvette a telefonját. A meggyötört arcú nő, aki az imént még azt bizonygatta, hogy képtelen a munkát abban a szobában folytatni, ahol Zolika holttestét egy hete megtalálta, hirtelen kivirult. Felpattant a főnöke íróasztala előli székből, és ügyet sem vetve megdöbbent kollégáira, csillogó szemmel rohant ki a folyosóra.

– Bán Béla vagyok – mutatkozott be a hívó, amikor Edit felvette a telefonját. A meggyötört arcú nő, aki az imént még azt bizonygatta, hogy képtelen a munkát abban a szobában folytatni, ahol Zolika holttestét egy hete megtalálta, hirtelen kivirult. Felpattant a főnöke íróasztala előli székből, és ügyet sem vetve megdöbbent kollégáira, csillogó szemmel rohant ki a folyosóra.

– Na, végre! Azt hittem, soha nem hívsz – hadarta a telefonba. – Már minden elő van készítve az osztálytalálkozóra, csak te hiányoztál. Ugye, ott leszel? Nem hiszed el, hogy milyen rettenetes hét van mögöttem, csak a találkozó tartja bennem a lelket – folytatta, és amikor levegőt vett a vonal másik végén a férfi is megszólalhatott.

– Nekem is volt egy kis gondom a lányommal, vagyis a volt pasijával, de itt vagyok az irodádnál, odaadnám a pénzt – mondta, mire Edit felsikított, és már rohant is lefelé a lépcsőn.

– Hol vagy, nem ismerlek meg Bán Béla – suttogta a telefonba, miközben mindenkit alaposan szemügyrevett az irodaház aulájába. – Átvertél? Nem jöttél be? Ne csináld ezt velem, mert rögtön meghalok. Hogy nézel ki?

– Piedone és Pavarotti keverékét keresd őszülő hajjal!

– Ilyen itt nincs, a Szapáryn vagy egyáltalán… – De nem tudta folytatni, mert hátulról valaki kivette a kezéből a telefont. Edit előbb felsikított, majd amikor már mindenki őket nézte, irtózatosan nevetni kezdett, hogy aztán a két méteres sovány pasas nyakába boruljon.

– Te ugyanolyan hülye vagy, mint huszonöt éve, semmit nem változtál. Még az ősz haj sem igaz – mondta, és a sarokban lévő, undorító barna fotelekhez húzta a férfit. – Mesélj! Vagyis ne mondj semmit, mert majd szombaton, a találkozón akarok mindent nyugodtan meghallgatni. Hol voltál eddig? Mit keresel újra Szolnokon? És már akkora lányod van, hogy pasizzon. Remélem, ugyanúgy utálod azt a fickót, ahogy téged utált az apám.

– Nagyjából – felelte kesernyés mosollyal Bán Béla, ismét csak akkor, amikor Edit levegő után kapott. – Szerencsére a hét elején elpatkolt az a szemét, de sajnos, így se lett kevesebb a gondom. A lányom meg van róla győződve, hogy közöm van a fickó halálához…

– Szívatsz – vágott közbe még mindig fülig érő szájjal Edit. – Ezt nem hiszem el! Engem meg az idióta kollégám halála miatt hallgatott már ki kétszer a rendőrség. Mintha közöm lenne ahhoz, hogy az a bolond éppen itt tudta szétloccsantani a fejét. Pedig, elhiheted, ebben szívesen segítettem volna neki – folytatta teljes felszabadultsággal.

– Gulyás Zoltán? – nézett mélyen a szemébe a férfi.

– Kicsoda? A Zolika? Ja, igen – kerekedett el a nő szeme. – De honnan tudod? Ismerted?

– Együtt dolgoztál azzal a szemétládával, aki egy hete ebben a Szapáry úti irodaházban meghalt? – Pár pillanatra megdermedt körülöttük a levegő. Körülnéztek, de addigra már senki nem figyelt rájuk.

– Nem akarod azt mondani, hogy a lányoddal járt az az igénytelen paprikajancsi? Hát akkor neked legalább annyi okod lett volna megölni, mint nekem.

– Ide figyelj! – ragadta meg a férfi a nő kezét. – Tudni akarom, ki volt ez a gennyláda. Ez nekem nem ér rá szombatig. Este hatkor a Szigonyban várlak.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Az ötödik üzenet

Az évek óta üresen álló belvárosi ház bontásához épp olyan hirtelen fogtak hozzá, mint ahogy be is fejezték. A markoló elállta az utcát, aztán egy napig tépte, szaggatta a régi házat, és hányta darabjait az elé tolató dömperekre. Cserepek, tetőlécek, festett faldarabok, gyűrött csatornák, ajtófélfák, padlódeszkák robajlottak a platókra. Estére már csak néhány kupac malteros tégla, törött kerítésdarab meg égnek meredő csőcsonk jelezte, hogy ott évtizedeken át lakóház állt.

Erre inni kell!

- Kis László, jelentkezem - emelte homlokához jobb kezét a bokszából kihajoló, ezért székén kissé görnyedten ülő közlekedési rendőr, majd gyorsan észbe kapott, hogy civilben van, és inkább kezet próbálta nyújtani a holtsápadt Editnek. A Szigony szomszédos bokszából kihajoló, ugyancsak furán összegörnyedt nő csak azért nem zuhant a kövezetre, mert kivágódott a füstös kocsma ajtaja.

Az első két és fél millió

- Fél hat körül újra felmásztam az ablakhoz, amit könnyen ki lehetett nyitni. Áttoltam magam rajta, és bezuhantam egy sötét helyiségbe. Azt hittem, rögtön lebukok. Mivel azonban nem jött senki, felálltam és végigtapogattam a falat, hátha találok egy ajtót vagy lámpát. De nem találtam semmit. Még azt az ablakot sem, amin beestem. Sírva fakadtam. Úgy éreztem, csapdába estem.

Újabb pofon

A fiatal rendőr fel akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Köhögve kapkodott levegő után, bal kezével pedig a szíve tájékát masszírozta, nehogy infarktust kapjon. Hátát a Hetényi portájának nyomta, szemei kikerekedtek.

- Nehogy most pusztulj el szép szemű - simogatta meg bal kezével meglehetősen sután Tünde, a Szigony pincére, aki mosolyogni is próbált, de véraláfutásos arca ezt nem nagyon engedte.

- Hozzád indultam - nyögte a rendőr, a következő mondathoz viszont még nem volt elég levegője.

- Ide a kórházba?

- A Szigonyba… - és csuklani kezdett. - Mi lett… a francba - kapott a szájához, mivel sikerült ráharapnia a nyelvére.