– Néha mást is csináltok? – Szólalt meg dühösen Bán lánya, miután a Mátyás király úti lakás ajtaját a férfiasságát ismét kispárnával takargató felfüggesztett rendőr, hosszas csöngetés után végre kinyitotta.

– Tudsz ennél jobb szórakozást? – Vetette oda sértődötten a gipszelt kezű pincérlány, aki pucéran libbent át a nyitott bejárati ajtó előtt.

– Inkább megszerezném a Madas-ház kincsét, ha lenne, aki azon az egy dolgon kívül másra is képes koncentrálni – vágta rá dühösen, miközben a fiút félrelökve, idegesen rontott be a lakásba. Lehuppant az egyik fotelbe. – Apám kicsit felszívta magát, mivel sem az elgázolt pasas telefonját, sem a jegyzetfüzetét nem kapta meg. Ránk vár a feladat, hogy kimazsolázzuk belőlük, ami fontos – azzal a dohányzóasztalra dobta a mobilt és a gyűrött füzetet.

A közben rövidnadrágot húzott felfüggesztett rendőr leült vele szembe, és nyomkodni kezdte a készüléket.

– Bakker! Ez lemerült – dobta el dühösen.

– Szép szemű, ma már mindent megkaptál, ne legyél ideges – szorította öléhez fél kézzel a fiú fejét a pincérlány. – El sem tudod, mi mindent hagynak el egy kocsmában a vendégek. Szerintem ehhez a kütyühöz való töltőt is találok valamelyik ládámban – azzal kinyitott egy szekrényét és kotorászni kezdett benne. – Addig lapozd a noteszt!

Bán lánya laptopot húzott elő, és utasította a fiatal fiút, hogy kezdje diktálni a füzetből a neveket. Eleinte minden név elhangzásakor rákérdezett, hogy érdekes lehet-e az illető a számukra. Aztán már a fiú magától is sorolt, kiről mit érdemes tudni, amit Bán lánya szorgalmasan rögzített.

– Ahogy elnézem, a neveket négy kategóriába sorolta Edit főnöke – mondta a fiatal rendőr. – Néhánynál kereszt szerepel, például Edit vagy Gulyás nevénél. Van, aki dollár jelet kapott, mint például Kadlacsek úr. Mások karikát, amit nem igazán értek, és van valami rombuszszerű, például Veres Mihálynál, aki nekem semmit nem mond.

– Veres Mihály? – Nézett elképedve a fiúra a törött karú pincérlány, miután néhány töltőt kipróbálva, megtalálta a megfelelőt a lemerült telefonhoz. – Telefon vagy lakcím nincs?

– Szanda, Vörösmező, meg valami malas, magas…

– Madas – vágta rá a pincérlány. – Lapozz a Zs-hez! Zsákai vagy valami hasonlónál nincs ugyanilyen jel?

Mind a két lány feszülten nézte a noteszt silabizáló fiút.

– Zsámbéki.

– Azaz. Zsámbéki Mihály!

– Igen. Ugyanaz a jel van mellett is.

– A harmadik Mihály pedig a H betűnél lesz, úgy hívták, hogy Három.

– Talált. Csak nem Mihály, hanem József – nézett fel kérdőn a noteszből a fiú. – Rosszul emlékeztél drágám?

– Veres, Zsámbéki, Három. A brigád, akik a hetvenes évek elején a Madas-ház elbontásán dolgoztak. Akik minden bizonnyal találtak valamit abban a házban, mielőtt a 4-es út építése miatt felrobbantották.

– Pontosan – bólintott a pincérlány. – A negyedik a nagyapám volt, aki azonban olyan mulya volt, hogy inkább nem nyúlt ahhoz, amiről nem tudja, kié. Szerinte rengeteg ékszert, órákat, érméket, értéktelen papírpénzeket, néhány festményt találtak az egyik első emeleti lakásban.

– Amit pár hónappal később, elég bénán próbáltak eladni, de lebuktak. Még a Néplap is írt a perükről.

– Igen. Amikor évekkel később ismét megkeresték a nagyapámat, azt állították, hogy nem tudtak mindent elhozni, mert valaki a második kör előtt megelőzte őket. Nagyapám esküdözött, hogy nem ő volt. Aztán mielőtt meghalt, behívott magához – mondta könnyes szemmel a pincérlány, és újra a szekrényében kezdett kutakodni.

– Ez tényleg nagyon érdekes – szólalt meg a csendet kihasználva a noteszt lapozgató rendőr. – Ha a jel azt jelenti, hogy kinek van köze a kincshez, akkor miért tette oda az apád nevéhez is? – És ezzel Bán teljesen elképedt lánya elé tolta a noteszt.