Érdekes látványt nyújtottak, a Szapáry úton. Elől két férfi, szinte kéz a kézben. Mögöttük egy fiatalabb jobbján feltűnő vörös, balján gipszelt kezű nő. Pár lépésnyire lemaradva meg két feldúlt hölgy. Aki látta őket, érezhette, hogy valami titok köti össze őket.
A Szigonyba mentek. A néhai Gulyás egykori kocsmájába, ami nem nyitott ki, mióta a pincérlány karját eltörték. Tünde fél kézzel halászta elő a kulcsot, majd Bán lányával nyitották ki a vasrácsot, aztán a rozoga ajtót. Dohos kocsmaszag csapta meg az orrukat. A neonlámpa sercegve kezdte a fényét szórni. A bútorok őrizték az utolsó verekedés nyomait.
A gipszelt karú pincérlány komótosan kezdett rendet rakni. Közben a többiek a kocsma legtávolabbi asztala köré húzódtak.
– Már nem dolgozol itt – szólalt meg a fiatal közlekedési, aki egyik székre nyomta Gulyás nővérét.
– Te meg nem vagy szolgálatban – nevetett a lány. Üvegekkel és poharakkal csörömpölt a pultnál.
– Az se biztos, hogy rendőr – tettette a nevetést Edit. – Itt senki sem az, mint aminek eddig mutatta magát.
– Mert mindenki az öcsém pénzére hajt.
– Magával az élen – sóhajtott a százados, és szinte észrevétlenül vette le a bilincset Bánról. – Fogják fel, hogy magukat kihasználták! És hálát adhatnak a védőszentjüknek, hogy még lélegeznek.
– Na, zárjuk le a magasröptű polemizálást! A legjobb lesz, ha mindenki teríti a lapjait. Kezdjük mindjárt az én édes jó apukámmal. Azt hiszem, mindannyian tudni szeretnénk, miként került abba a sokak által áhított noteszba a neve. Nyilván jóval korábban, mint ahogy ez a kis társaság összejött. Az is világos a notesz jeleiből, hogy az én titokzatos apámnak a Madas-ház kincséhez is van köze. Először azt hittem, azért kerültél elő hirtelen, mert Gulyástól akartál megvédeni. Egy pillanatra még azt sem zártam ki, hogy miattam tetted el láb alól. De úgy tűnik tévedtem. Annak a hülyének más miatt kellett meghalnia.
– Tudja, hogy már Gulyás halála előtt hetekkel Szolnokon volt az apja? – Nézett jelentőségteljesen a százados Bán lányára, aki elkerekedett szemmel rázta a fejét. – Pedig többször beszéltek telefonon és jó pár e-mailt is váltottak. Mit is mondott a Tündében? Hogy hosszú idő után került elő ismét?
A lány apja tekintetét keresve bólintott.
– Ne haragudjon rá jobban a kelleténél, de az elmúlt három évben havonta felbukkant a városban. Akkor jelent meg először, amikor csiripelni kezdték, hogy mégis létezik a Madas-ház kincse, és több darabját valaki piacra akarja dobni. Az a valaki pedig a legtöbb esetben Gulyás Zoltán, akit az apja akkoriban ismert meg. Azaz, jóval előbb, mint maga.
– Nem tudom, mi a frászról karattyol – tett mindenki elé poharat a pincérlány -, de a Madas-ház kincse nálam van. Igaz, nem túl rég óta.
– Igen. Tündikém nálad az a töredék van, amit Gulyásnak át kellett volna adnia Bán Bélának, ugyanis Bán megbízói azt már jó előre kifizették a Gulyás mögött álló csoportnak. Gulyás azonban úgy gondolta, okosabb mindenkinél.
– Akkor az a kincs az enyém – jelentette ki határozottan Gulyás nővére, aki a pisztolyos kaland után kezdett újra magára találni.
– Zitukám – mosolygott a százados. – Ezt ne hangoztassa, mert könnyen az öccse társaságában találhatja magát.
– És tőlem mit akartál Bán Béla? – Kopogtatott festett körmeivel a kopott kocsmaasztalon Edit.
– Hát nem újabb randevút, az biztos – felelt Bán helyett a rendőr. – Ha Gulyás nem kavar bele az addig működő rendszerbe, nem hiszem, hogy Bán megkereste volna magát. Vagy tévedek?
