Csető Sándor szolnoki konflistulajdonos a Gorove utcai placcon lépett oda Szabó Lajoshoz, aki szintén személyfuvarozással kereste kenyerét az első világháború után. Bizonyíthatatlan, hogy beszélgetésüknek van-e köze ahhoz a ma már történelminek nevezhető tényhez, miszerint Szolnok első autóbuszát, Vígh Kálmán járművét, néhány hónappal a megjelenése után, ismeretlenek felgyújtották.

– Nekünk végünk Szabó! Eladhatjuk virslinek a gebéinket.

– Hát már miért mond ilyeneket Csető?

– Nem volt elég a háború, aztán a kommün, most meg ezt az autóbuszt küldik a nyakunkra.

– Modern egy szerkezet.

– Talán felült rá?

– Hát hogyne ültem volna fel. A színház megnyitóján is ott voltam, a mozgót is azonnal megnéztem, engem érdekelnek az új dolgok. Meg nem ülhetek a bakon bugris kocsisként, ha valami finom utasnak az új dolgokról akad gusztusa társalogni. Ráadásul a nagyobbik fiam is napokig szekírozott, hogy próbáljuk ki. Megfogadtam az Alpokban, hogy ha egyszer élve hazakeveredek abból a büdös háborúból, tőlem nem tud olyat kérni a gyerek, amit ne teljesítenék. Persze, hogy kipróbáltuk az autóbuszt is. Az asszony, a két gyerek meg én a Szabadság téren felszálltunk és eldöcögtünk vele a Gólya kocsmáig.

– Áruló!

– Ne kiabáljon Csető! Már miért lennék áruló csak azért, mert egy ilyen cirkuszi mutatványra felültem a szabadnapomon?

– Mert ez fogja elvenni a kenyerünket. Meglássa Szabó, még néhány hónap vagy legfeljebb pár év, és nem konflissal fognak járni a szolnokiak sem, hanem autóbusszal.

– Magának elment a maradék kis esze. Jó hogy nem azzal jön, hogy néhány év és a vásári körhinta falovain meg angyalkás hintóin fognak közlekedni a szolnokiak. Hát nem bolond a szolnoki ember. Maga ült már ezen az autóbuszon? Nem. Tudtam. De azért magyaráz róla. Hát tudja meg, épeszű ember csak szórakozásból mászik fel rá. Akinek meg számít a pénz, kétszer biztos, hogy nem költ rá. Először is rettentő lassú. Zsazsával fele, mit fele, harmad annyi idő alatt kiügetek a hídtól az állomásra, mint amennyi ideig ez a bűzölgő fadoboz vánszorog. Márpedig, ha valaki utazik, számít, hogy milyen gyorsan ér célt. Számít vagy nem?

– Számít, számít. No, de ki tudja, pár év múlva milyen buszok lesznek?

– Semmilyenek. Cirkuszi mutatvány lesz ezekből. Hát kinek lenne kedve állva, egymáshoz préselődve, a kanyarokban idegen emberek testéhez simulva, dülöngélve utazni? A budapesti Városliget hullámvasútján nem rázkódik annyira az ember, mint ezen a vacak autóbuszon. Mondtam is az asszonynak már a Baross utca elején, hogy nem bírom, leszállok. Volt is valaki, aki leugrott, és esküszöm a Kalmár vaskereskedés előtt, a főutca közepén hányt. A maga kocsijában szoktak rókázni?

– Volt már rá példa. Igaz, csak átmulatott éjszakák után a Nemzeti nagyszálló meg a Rőtökör között.

– No, látja. Hát ki akarna úgy együtt utazni egy rakás emberrel, hogy lehet, hogy útközben még le is hányják? Vagy az ölébe huppannak. Esetleg leütik a kapaszkodót kereső könyökükkel. Szégyelltem magam, ahogy a legkisebb gyerek feje beszorult két termetes asszonyság méretes fara közé.

– Á, nekem maga hiába beszél. Az automobilokat már a háborúban is használták. A repülőkről meg bombákat hajigáltak ránk a fronton. Meglátja, ezek a motoros társaskocsik se tűnnek el. Elveszik az autómobilok meg ezek a buszok munkánkat, mint a gyárak a kétkezi mesterekét?

– Az automobilok? Amiket csak egy herceg tud megfizetni. Maga bolond. Hát mikor lesz pénze egy szolnoki fuvarosoknak arra, hogy a negyven évig jó szekereiket, meg a tíz évig használható lovaikat automobilokra cseréljék? Hány év alatt térülne az meg?

– Azt olvastam, Párizsban már automobilokkal fuvaroznak?

– Mert maga mindent elhisz, amit az a sok semmirekellő firkász unalmában összeirkál a Kossuth téri redakcióban, miközben életében nem tette be a lábát Párizsba. Fogja már fel, hogy az automobil megfizethetetlen, arról nem is beszélve, hogy az automobilt nem lehet kicsapni a határba legelni, abba benzin kell. Amióta a lovát hajtja, hány automobilt látott Szolnokon?

– Hát, ha összeszámolom, járt egy itt még a háború előtt. Aztán a háborúban már teherautó is felbukkant. A kommün alatt meg jöttek a kapitányok a hatalmas autóikkal.

– És mellettük hány lovaskocsi volt? Rengeteg. Gondolkodjon már!

– Nekem akkor se tetszik ennek a Víghnek az autóbusza. Számoljon utána, hogy ha csak óránként húsz utast elvisz a Szabadság térről az állomásra, netán a közkórházig, akkor az egy nap akár kétszáz utas is lehet! Jól számolok?

– Van benne ráció.

– Hány konflis van a városban?

– Hetvenhat.

– De nem dolgozik mindegyik állandóan. A legjobb napokon is legfeljebb negyvenen lehetünk a placcon. Ami azt jelenti, hogy minden nap öt fuvart vesz el tőlünk ez a bűzölgő, ördögi masina, amiből most még csak egy pöfög Szolnokon. De mi van, ha mindenki olyan szamár, mint maga, és csak egyszer kipróbálja a Vígh buszát, és még dicsekszik is vele, hogy milyen modern ember, mert busszal jár. A Vígh pár hónap múlva simán vesz egy újabbat, meg utána még újabb autóbuszt, és mindegyik bűzölgő fadoboz elveszi tíz konflis munkáját. Maga ért valami máshoz?

– A fene egy meg magát Csető, olyan szépen sütött eddig a nap! Muszáj volt elrontani a kedvemet?

– Nem én rontottam el a maga kedvét, hanem ez a Vígh meg a pöfögő autóbusza. Tessék, itt zörög el mellettünk. Számolja, hányan vannak rajta!

– Hogy a jóisten tegye akárhová, voltak ezen vagy harmincan is!

– Szóval, ért valamihez az ostorcsattogtatáson kívül?

– De hát mit a frászt lehet itt csinálni?

– Addig kell a bajt orvosolni, amíg kicsi. Amíg csak egy busz van a városban, azzal ketten is elbánunk. De, ha már három lesz, meg öt, meg tíz, nekünk meg a gebéinknek harangoznak.

– Felgyújtom azt az átkozott szerkezetet!

– Halkabban Szabó! Halkabban! Nehogy már a szolnoki konflisosok legyenek a fejlődés kerékkötői. Nem kell mindent nagydobra verni. Tudja, hol tartja Vígh esténként az autóbuszát?

– Persze, hogy tudom.

– Estére, mit csinál?

– Azt hiszem, leiszom magam a Rőtökörben.

– Szabó! Az mit old meg? Maga tüzér volt a háborúban, igaz? Ért egy kicsit ahhoz, hogy mi, mitől kaphat lángra.

– Hát, felgyújtottam pár talján állást meg falut, szó se róla, kaptam is pár plecsnit a mellemre a császárért.

– Akkor ma este magáért, meg a többi, szolnoki konflisosért vegye elő ezt a tudományát, és maga meg a családja miatt legyen hős!

– Csak nem arra gondol?

– Egy szót se! Nem beszélni kell, hanem cselekedni. Napszállta után Vígh leállítja az ördögi masináját. A Büge felől simán beosonhatunk a pajtájához. A többi meg maradjon örökre a kettőnk titka. Ha megmentettük a jövőnket, majd koccintunk a Rőtökörben.

– Ez a beszéd Csető! Tudja maga, hogy mitől süt ki a nap az ember szívében.

(Fotó: Fortepan – 29613)