Alig egy évvel a trianoni döntés után adta fel képeslapját a szolnoki állomáson Attila. A címzett, németes vezetéknevű édesanyja, akinek magyarul üzent Temesvárra, azaz a címzés szerint már Timosoarara. Kézbe vehető történelem.
Ez egy olyan közel száz éves képeslap, amelyiknél nagyon nehéz eldönteni, hogy a képes vagy a szöveges oldalával kezdje-e az ember, mert a maga nemében mindkettő különleges és érdekes. Ha pedig még azt is hozzáveszem, hogy egy évszázada ilyen lapokon és nem sms-ben meg facebookon adtak életjelet magukról az utazók, akkor pláne érdemes egy kicsit ezt az anzikszot forgatni.
Kezdjük a képes oldalával! Egy olyan szolnoki épület látható rajta, amelynek mára nyomai sem maradtak. Pedig a Pfaff Ferenc tervei alapján 1908-ban elkészült pályaudvar igazán tetszetős volt. Ha ma hasonlót szeretnénk látni, Miskolcra vagy Szegedre kell utaznunk – vonattal -, hiszen a múlt század elején, az akkor virágzó Magyar Államvasutak elégé egy kaptafára építkezett.
Ezt a meglehetősen sok képeslapon, több irányból megörökített épületet egy fél évszázaddal korábban, még a Tiszavidéki Vasút által finanszírozott pályaudvar helyére húzták fel, és toldozgatva-foltozgatva majdnem hatvan évig szolgált. Vesztét vagy a Szolnokot ért 1944-es bombázások, vagy a hatvanas évek végén elindult fejlesztési láz okozta. Egyesek szerint ugyanis 1944 nyarán olyan súlyos találatok érték az épületet (is), hogy menthetetlen volt. Mások szerint viszont, megmenthető lett volna, hiszen a háborús sérülések után még majdnem negyedszázadik szolgálta a várost és a vasutat. A lényeg, hogy valamikor a hatvanas évek végén eltűnt, hogy 1975 nyarán, a helyén átadják a mai szolnoki pályaudvart. Vitathatatlan, hogy kalandos és tipikusan kelet-európai története van az itt egykor és jelenleg álló épületeknek, akár a XX. századi magyar történelmet is el lehetne mesélni csak ezek alapján.
Ahogy a képeslap szöveges oldalára írt – látszólag semmitmondó – üzenet is egy csipetnyi személyes történelem. A képeslap küldője – Attila – csupán arról tájékoztatja „Kedves Anyukáját”, hogy „nagyon-nagyon szerencsésen” megérkezett Pestre, most viszont Szolnokról ír. Ami Attila szerint még érdekes, hogy bár a vonat érkezését 9.20-ra prognosztizálták, ám az már fél nyolc előtt megérkezett. Mivel – teszi hozzá – „Magyarországon az óra egy órával hátrább jár”. Kíváncsi lennék, vajon az időeltolódást is az új határok hozták magukkal?
A legérdekesebb természetesen a képeslap címzése. Sajnos az 1921. június 1-jei dátumot mutató szolnoki bélyegző miatt az anyuka neve csak részben olvasható: Unterwége… A város neve viszont egyértelműen Timisoara. Alatta viszont „Megyeháza, Belváros” az összes további postai útbaigazítás. Azaz talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: egy német gyökerekkel is rendelkező, ámde magyar anyanyelvű fiatalember, az első világháború után Magyarországra utazott, és innen a határ túloldalára, Romániához került, román nevén címzett szülővárosába üzent édesanyjának. Hát kacifántos egy történet a XX. századi Kárpát-medencéből, az biztos.
