Úgy tűnik, 104 évvel ezelőtt is könnyen előfordult, hogy késett a vonat. Ám az ma már nem történhetne meg, hogy valaki a késés miatt beül a szolnoki állomás éttermébe, ott egy vaníliát rendel, és miközben a csatlakozásra vár, a helyről készült képeslapon üzen az otthonaiknak.
Nemcsak Szolnok életében lehetett nagy jelentőségű, amikor 1908-ban átadták a Pfaff-féle új – immár harmadik – vasútállomást, hanem a magyar vasúti közlekedés történetében is. Merthogy addigra Szolnok jelentős közlekedési csomópont lett, a vasút pedig szinte bárki számára elérhető utazási forma, így egyre többen érintették a várost. Márpedig fél évszázad alatt a szolnoki csomópont kinőtte az 1857-es állomásépületet, így szükség volt egy olyan „palotára”, ami nemcsak a vasutasokat és a postásokat, de az utazókat, az indulók és az érkezők mellett az átszállásra várakozókat is színvonalasan kiszolgálja. Ahol a különböző osztályú várótermek mellett kulturált vendéglátóhelyek is működnek.
Hogy 1975-ben is valami hasonló céllal adták át a ma, a Pfaff-féle, szétbombázott épület helyén álló vasútállomást? Vitathatatlan. Az viszont egy másik – szomorú – történet, hogy az elmúlt évtizedekben miként sikerült úgy a mai állapotúra zülleszteni a helyet, hogy a 104 évvel ezelőtt utazó nem hinne a szemének. Vagy azonnal a fejlődés gátjának jelentkezne. Hiszen 1911. szeptember 4-én a szolnoki vasúti állomás még egy kulturált, már-már elegáns hely lehetett.
Ahová 1 óra 10 perc késéssel érkezett meg a kiolvashatatlan nevű utazó szerelvénye. Aki a nyomtatott menetrendet tanulmányozva vagy valamelyik helyi vasutastól tájékoztatva gyorsan rájött, hogy ezen a nagy vasúti csomóponton érdemes átszállnia, mert így gyorsabban érheti el célját. Ami a Nagyváradon túli Mezőtelegd település lehetett, hiszen a szolnoki állomást ábrázoló képeslapot oda címezte Őnagysága Gimszt (?) Ilonkának, akit „Édes Szívem”-nek szólít. És akiknek beszámol arról is, hogy utazása során alvásról szó sem lehetett, az írás pillanatában pedig az állomáson, a „restauratioban” ül egy pohár „vaníliá” mellett. De szeretném tudni, hogy pontosan hol is ücsöröghetett az ismeretlen utazó, kinél vette az akkor még csak három éve átadott állomást ábrázoló képeslapot, és pontosan mit is értett a vaníliá alatt. Ez utóbbi valami kávéházi csemege lehetett?
Amikor Debrecenben és esetleg Nagyváradon is átszállva – természetesen határellenőrzés nélkül, hiszen a Monarchia idejében járunk – fáradtan megérkezhetett az utazó Mezőtelegdre, talán megmutatta az őt megelőzve hazaérő képeslapon Ilonkájának, hogy hol is fogyasztotta azt a vaníliát. Ilonka meg biztos rácsodálkozott, hogy az ő szívecskéje micsoda nagyvárosban járhatott útja során, hiszen a nagyváradihoz hasonló palota a szolnoki állomás is. Ahol ráadásul egymásba érnek a síneken várakozó vagonok, villanyvilágítás működik, a peronon meg rengeteg ember tartózkodik. Erdély határáról nézve e képeslap alapján igazi világvárosnak tűnhetett Szolnok 104 évvel ezelőtt.
