Most kellene gyorsan pályázatot hirdetni abban a témában, hogy „hídavató és először jártam a Tiszavirág-hídon”. Mert néhány hét, hónap vagy év múlva annak a rengeteg fotónak a többsége el fog veszni, amelyeket ebben a három napban készítettek a hídon. Alig láttam olyan sétáló csoportot, akiknél ne lett volna kamera, és tessék megnézni a közösségi oldalakat, tucat számra vannak fenn az első fotók a hídról, az átkelésről. Tudom, hogy készültek profi felvételek is, de pár évtized múlva kincset fognak érni az egyszerű hídjárók amatőr felvételei, amelyek annyi mindenről fognak mesélni.
Péntek
Például arról, hogy elképesztő tömeg volt a hídavatás délutánján. Be kell látnom, pesszimista vagyok. Azt hittem, hogy télen, amikor nem lehet ingyen eszem-iszom, dínom-dánom, póni és arcfestés, akkor alig lesz valaki a hídavatón. Úgy tűnik, a szolnokiak tényleg várták már az avatást, őszintén kíváncsiak voltak arra, mi készült a Szapáry út végén. A zsinagóga vonalában mozdulni nem lehetett pénteken délután. Ahhoz, hogy a híd közelébe jussunk, meg kellett kerülnünk a református templomot.
Átkelni persze péntek délután nem tudtunk. Reménytelennek tűnt.
Lentről viszont jól láthattuk például azt az élelmes öregurat, aki az átvágott nemzetiszínű szalag maradványit pillanatok alatt felvágta és szétosztogatta a körülötte állóknak. Legalább két kamera vette a jelenetet, ahogy emberek tolonganak a korláton maradt szalag csonkjaiért. Ha száz év múlva valaki bizonyítani tudja, hogy az a szalag a hídavatóról származik, sokat fog érni a relikvia.
Szombat
Az első átkelés nekem szombatra maradt. A kora délutáni napsütésben olyan emberáradat hömpölygött a hídon, mintha a világ egyik leghíresebb korzóján lennénk. Gyerekek gyalog, babakocsiban, műanyag motoron vagy éppen apa nyakában. Idősebb emberek láthatóan ünnepi öltözékben. No, és rengeteg kutya, amelyek többsége először alig akart rámenni a hídra.
Lépten, nyomon amatőr fotósok. Ki a családot örökítette meg, ki a szokatlan látványt, ki meg kattogtatott a vakvilágba.
Mert az új hídról kifejezetten megdöbbentő a látkép. Pontosabban szokatlan. A belvárosi Tisza-hidat (adjunk már annak is valami rendes nevet!), még soha nem láttam ebből a szögből. A Liget felől visszanézve pedig elképesztően szép a zsinagóga. Megfelelő távolságból nézve pedig a Tisza Szálló és a három templom tornya is egy képbe fogható. Olyan kár, hogy este ezek nincsenek megvilágítva.
Nehezen tudom eldönteni, hogy melyik partról szebb a híd, illetve a hídról nézve merre szebb a kilátás. Elsőre a híd közepéről a város felé fordulva látható képre szavazok. Főleg, hogy a híd lábánál megújult tér is benne van a látványba. De várom azt is, amikor végre a Tisza visszatér a medrébe, és a nyugodtan hömpölygő szőke folyó fölött álldogálva, az ártér fáit lehet nézegetni.
Ahogy várom azt is, hogy a híd lábánál lévő újabb szép szolnoki tér élettel teljen meg. Most mondom, ha a téren lévő vendéglősök nem dobnak valami nagyot, nem élnek a kínálkozó lehetőséggel, akkor tehetségtelen pancserek. Teraszokat akarok fagylalttal és kávéval, jó ételekkel, normális árakkal és kedves pincérekkel. Olyan helyet szeretnék, ahová ki lehet ülni, és csak nézni, mi történik a téren.
Mert remélem, sok minden fog. A város felöli kerékpáros feljáró karéja egy ideális rendezvénytér. Minden hétvégén valaminek történnie kell majd ott.
Vasárnap
Vasárnap délután is rengetegen voltak megnézni a hidat. A beszélgetésekből, a kényelmes lépésekből, a Ligetnél visszafordulók arányából gondolom, hogy sokak számára hétvégi program lett a híd kipróbálása. (Erről jut eszembe! Álljanak meg egy pillanatra a közepén! Lágyan ringatózik az egész, mintha a kérész a folyó felett lebegne.)
Amikor még tervezték, meg építették a hidat, sokan vitatkoztak arról, hogy szüksége van-e Szolnoknak erre a gyaloghídra. Hetvenhatezer ember nevében nem szeretnék nyilatkozni, a magam önös érdekeit előtérbe helyezve viszont kijelentem, hogy nekem kifejezetten kellett. Nem látványosságnak, hanem hétköznapi használati tárgynak.
Eddig ugyanis a belvárosból autóval jártunk a Tiszaligetbe úszni. Vasárnap óta gyalog járunk, és ha jobb idő lesz, bringával. Ugyanis a Tiszavirág-híddal a folyó túlsó partja beköltözött a belvárosba. Annyi idő alatt, amíg eddig kiálltam az autóval, körbekocsikáztam a városon, leparkoltam valahol a Ligetbe, hogy onnan besétáljak a fürdőhöz, a hétvége óta gyalog odaérek. Tudom, hogy ez egyéni szociális probléma, de azt gondolom, találja meg mindenki a maga használt a hídban. Hiszen a mi pénzünkön épült, nekünk. Ott van, tessék használni.
És hogy lesz-e belőle Szolnok jelképe? Attól, hogy pénteken átadták, még biztosan nem. Attól, hogy iszonyatos mennyiségű kép készült és került fel a világhálóra, röpködött MMS formájában, már majdnem. De ha tudatosan építünk a hídra, mint jelképre, azaz ezzel adjuk el Szolnokot az idegeneknek, akkor lehet belőle a város emblémája. Végül is az Eiffel-toronynak sem sikerült azonnal, ráadásul még bontani is akarták.
A CIKK ELŐSZÖR 2011. JANUÁR 24-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON.