A belvárosi Tisza-híd Verseghy park felőli oldalán, a rámpa alatti átjárótól balra egy gránitszínű emléktábla található, amit nyugodtan tekinthetünk az 1959-62-es beruházás zárókövének. Még akkor is, ha a „híd épült” kifejezés ez esetben kicsit megtévesztő, bár az évszám is lehet félrevezető.
A belvárosi Tisza-hídon jelenleg négy emléktábla és egy nagyobb dombormű található. Ez utóbbi Lajos József Tiszai hajósok emlékműve, ami jóval a mostani hídszerkezet átadása után, csak 1979-ben került a jelenlegi Béres József sétány végéhez. A műtárgy belváros felőli oldalára legrégebben felkerült emléktábla valószínűleg Franyik Antalé (1927-45), aki 18 évesen, a második világháborúban felrobbantott átkelő újjáépítése közben vesztette életét. A már eléggé megkopott, sőt kissé összefirkált tábla az egyedüli, ami azokra emlékeztet, akik az 1911-ben épült szép Tisza-hidunk helyére, 1945-46-ban egy ideiglenes átkelőt emeltek. Használva ugyanazokat a folyómederben lévő pilléreket, amelyek közül a belvároshoz közelebb esőn a két legfiatalabb emléktábla látható. Ezek a vízmérce fölött találhatóak, és az 1999. március 22-ei, illetve a 2000. április 19-ei, addig mért legnagyobb tiszai árvizekre emlékeztetnek. Illetve nagyon jól érzékeltetik azt is, hogy a 2000-es árvíz már majdnem a hídpilléreket is ellepte, tehát ha valaha még ezeknél is nagyobb vizet mérünk, annak az emléktáblája már nem nagyon fog a mostaniak fölé férni.
Nagyobb beruházásoknál szokás úgynevezett zárókövet elhelyezni, ami nevéből adódóan, az alapkő ellentéteként az építkezés lezárását jelezi. Előfordul, hogy a zárókövet is ünnepélyesen avatják fel, máskor csak a helyére kerül, mint történhetett a belvárosi Tisza-hídnál. A zárókövet sokszor az indokolja, hogy alapkő elhelyezésre valamilyen oknál fogva nem volt lehetőség, mert mondjuk sietni kellett, vagy nem volt fontos és elfelejtették. A szolnoki Tisza-híd esetében leginkább azért, mert 1959 és 1962 között nem egy minden elemében új hidat építettek, hanem csak az 1909-1911 között emelt és 1944-ben felrobbantott átkelő pilléreire helyeztek, immár másodjára új szerkezetet.
Szikszai Mihálytól, a MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának, többek között a város közlekedésével is foglalkozó szakemberétől tudható, hogy az 1946-ban átadott ideiglenes belvárosi híd helyére már 1956-ban elkezdtek egy újat tervezni. A beruházás azonban csak 1959-ben indulhatott el. Az 1946-os hídszerkezet ideiglenes pillérekre húzásáról – három évig azon zajlott a közlekedés – majd az új, kecses hídszerkezetről rengeteg fotó készült, arról azonban ritkán esik szó, hogy az itt alkalmazott technológiát később a fővárosi Erzsébet-híd esetében is használták. Illetve arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Szolnokon három évig tartó építkezés nem csupán a folyón átívelő szerkezetet, de az ártéren futó, úgynevezett „százlábú” hidat is érintette.
Miként erről a mára kissé megkopott zárókő is megemlékezik. Bár az „épült” helyett talán szerencsésebb lett volna valahogy arra utalni, hogy a Tisza fölé csak részben került új híd. Aminek persze a mából nézve már nem sok jelentősége van, mert az ember alkotta építmények nemcsak partokat, de korokat is összeköthetnek. Miként közel hat évtizeddel az új hídszerkezet elkészültét követően annak sincs túl nagy jelentősége, hogy az átkelőt már 1962-től lehetett használni, miközben Czinege Lajos, Szolnok megye országgyűlési képviselője, egyben honvédelmi miniszter csak 1963 februárjában, egy a megyeházán tartott nagygyűlés után avatta fel.
A zárókő egyébként néhány fontos dologra is emlékezte Például, hogy az 1959-62-es beruházás terveit az Út- és Vasúttervező Vállalat készítette, amelyet 1948-ban hozott létre az állam, hogy aztán az 1993-as privatizációja utána UVATERV néven ma is dolgozzon. A belvárosi híd mellett nekik köszönhető a három évtizeddel később elkészült Szent István-híd is. Ugyancsak olvasható ezen a táblán a Hídépítő Vállalat neve, amely több, ezen a területen már a második világháború előtt működő cég államosításával és összevonásával 1949-ben jött létre. És a mai napig létezik, 1993 és 2008 között francia, ma magyar tulajdonban van, és egyik jogutódja a Szolnokot elkerülő M4-esen is dolgozik. De ott van a GANZ-MÁVAG Mozdony, Vagon és Gépgyár neve is, amelyik minden bizonnyal a hídszerkezetet gyártotta Budapesten. Az éppen 1959-ben a GANZ és a MÁVAG összevonásával létrejött ipari üzem még a rendszerváltás előtt csődbe ment, így maximum a nyomait nézegethetjük a budapesti Kőbányai úton.
Mint a táblán olvashatjuk, a belvárosi Tisza-híd a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium (KPM) iránymutatásával épület. Ez az államigazgatási egység, ezen a néven és két területet lefedve 1953 és 1983 között létezett, de rövidítése, a KPM még ma is gyakran felbukkan, ha az utak karbantartásáról vagy autók vizsgáztatásáról esik szó negyvenpluszos férfiak körében. Érdekesség, hogy a tárcát a szolnoki híd építésének megkezdése előtt és befejezése után is Csanádi György vezette, ám az átadókor Kossa István volt a miniszter, Csanádi csak az első helyetteseként funkcionált.
(A fekete-fehér fotó forrása: Fortepan.)
