A százados szótlanul nézett ki a fekete Opel kormánya mögül a fiatal közlekedési rendőrre és a Szigony begipszelt kezű pincérlányára a Hetényi kórházzal szembeni buszmegállóban. Mondhatta volna, hogy azonnal szálljanak be, mire azok ketten meg jelezhették volna, hogy tulajdonképpen az 1-es buszra várnak. Ehhez azonban túlságosan elcsigázottak voltak. Tünde ráadásul iszonyatosan fáradt is, így az ismerős arc láttán inkább nem tétovázott. A fiatal rendőr meg nem látta értelmét, hogy egyedül ücsörögjön a megállóban.
A Tószegi úton nem szóltak egymáshoz. A József Attilán is csak annyi hangzott el, hogy Tünde valahogy kösse be a biztonsági övét. Ha meg egyedül nem megy, akkor Laci a hátsó ülésről segítsen.
– A melleimet viszont békén lehet hagyni – jegyezte meg Tünde a régi négyes kereszteződésénél, mire az övvel matató Laci elvörösödött, a százados pedig a fejét ingatva mosolygott. Elhúztak a huszonnégy emeletes mellett, tovább a Mátyás királyon, majd leparkoltak az Interspar parkolójában. A lehető legtávolabb a bejárattól, két kocsi közé éppen csak beférve.
– Középiskolás koromban még itt hajtottak minket tornaórán – jegyezte meg a százados, amit fiatal koruknál fogva a másik kettő egyáltalán nem értett. És igazából a százados középiskolai emlékeinél sokkal jobban izgatta őket, hogy ez az ember mit keres ebben a fekete Opelben, mi a frásznak jöttek ebbe a parkolóba, és egyáltalán, merre tovább.
– Nem vásárolok be maga helyett – jelentette ki Tünde.
– Én meg nem szeretném lemérni, hogy milyen gyorsan tudtok futni – vetette oda foghegyről a százados, és az autó kulcsát beledobta a lába előtt lévő csatornanyílásba, majd elindult az Eötvös téri víztorony felé. A másik kettő mozdulatlanul figyelte a távolodó alakot.
– Ez meg a mi a franc volt – tört ki kétségbeesetten a fiatal közlekedési rendőr.
– Tök rendes, hogy elhozott bennünket – állapította meg a pincérlány.
– Tényleg. Most egy parkolóban állunk és nem egy buszmegállóban.
– Te lehet, de én ötven méter és otthon vagyok – intett a lány a Mátyás király úti házsorok felé.
– Honnan tudta, hogy itt laksz?
– Jaj, szép szemű! Az addig rendben van, hogy egész úton tapiztál, de ez még nem jogosít fel arra, hogy féltékenykedj. Nehogy azt hidd, hogy te voltál eddig az egyetlen pasi a Szigonyban! Ez a jópofa csóka is sokat jár oda, és előfordult, hogy néha zárás után hazahozott. Ne legyél már olyan dühös! A melleimet még nem fogdosta, mint te. Csak jókat beszélgettünk. Istenien tud hallgatni az öreg.
– Tudod, ki ez?
– Tudom – vágta rá a pincérlány, és dühösen elindult a lakása felé. A fiatal rendőr meg utána. – Pontosan tudom, hogy ki ez az ember. Egy vendég a sok közül. Ugyanolyan, mint te, azzal a különbséggel, hogy nem akar azonnal kisajátítani.
– Nem akar senki kisajátítani – lihegte a szinte futó lány mellett Laci, aki legkevésbé sem szerette volna, hogy valaki meghallja az utcai vitájukat. – Ez egy rendőr.
– És ugyanolyan hülye, mint Te?
– Nem. Vagyis nem tudom. Azaz, nem tudom, hogy hülye, vagy nagyon is profi, aki rendőr és bűnöző egyszerre.
Zita megállt. Falfehéren fordult a ziháló fiatalember felé.
– A rohadt életbe! Ezt miért csak most mondod. Akkor lehet, hogy sejti, hogy nálam van a Madas-ház kincse.
– A micsodának a micsodája?