– A százados vagy hülye, vagy valamire készül – mondta Edit egykedvűen, amikor Bán Bélával megálltak a Tiszavirág-híd közepén. Távolról inkább félrelépő párnak, sem mint rendőrségről frissen szabadult nőnek és lehallgatástól tartó barátjának nézhették őket. A városi kapitányságtól a Tiszai hajósok teréig egyetlen szót sem szóltak, miután az autóban Bán ezt egyértelmű kézmozdulattal megtiltotta.

– Az utolsó kihallgatáson nem Gulyás halálának a dossziéja volt előtte – folytatta a nő a Tiszát bámulva. – Aztán kibökte, hogy a telefon és a notesz kell neki. Gondolom az, amit Lacika bízott rám a baleset után. Szerinted azt várja, hogy oda adjam neki?

– A még mindig kómában fekvő főnököd kincset érő jegyzeteit? – Bán a nőre nézett, és alig hallhatóan nevetett. – Ha akarnád, se tudnád már átadni neki.

– Mert? Miért nem? – Csattant fel a nő. – Hazamegyek, elkérem a kisebbik fiamtól, aztán megkapja a százados, én meg végre kiszállhatok ebből a rémálomból. Persze előbb meg kell magyaráznom a fiamnak meg a férjemnek, hogy mi ez az egész. De tudod, mit Bán! Nem értem, mi folyik itt – a hídon közlekedőket szemmel tartó férfira nézett, majd miután az nem válaszolt, oldalba bökte. – Te érted?

– Nem. Vagyis nem pontosan – felelte a férfi, majd szemét összehúzva az országzászló környékét vizsgálta. – Az azonban biztos, hogy nagyon kell nekik a telefon és a notesz, ezért is vittek be téged.

– A fenét! Engem Gulyás halála miatt vittek be.

– És alig fél órával később már be is törtek hozzátok, de csak a te cuccaid között keresgéltek – felelte Bán mosolyogva, miközben belekarolt a nőbe és elindult vele a Tiszaliget felé.

– Hová megyünk? Engedj el! Miért nem mondta senki, hogy betörtek hozzánk? Engedj már el – rántotta ki kezét a férfi karjából. – Hová a frászba viszel? Bán! Elegem van. Haza akarok menni.

– Az is meg fog történni, ahogy a betörés történetét is elmesélem, de nem szeretném, ha mindezt más is hallaná – és újra kézen fogta Editet, és sietős léptekkel elindultak a Liget felé. A strandhoz azonban már nem mentek át, a híd alatt visszafordultak, és Bán a Lakat-faltól figyelte a hídon áthaladó embereket. Egy perc se telt el, és fejével intett a duzzogó nőnek, hogy nézzen fel a hídra.

– Ez meg mi a francot keres itt – csuklott el Edit hangja.

– Minden bizonnyal minket, pontosabban a noteszt és a telefont. Valószínűleg tudták, hogy a balesetetek után Laci átadta neked ezeket. Azért vittek be másnap a rendőrségre, hogy utána az üres lakásotokban megkereshessék. Csak azzal nem számoltak, hogy a férjed meg a lógós fiacskád is otthon lesz, akik megzavarták a betörőket. Nyugi, semmiben és senkiben nem tettek kárt, mivel láthatóan nem ez volt a céljuk – mondta Bán, miközben a híd alól kinézve látta, hogy a százados idegesen járkál a strand kerítése előtt. – A notesz és a telefon most már jó helyen van, a lányom hozta el a fiadtól, aki némi zsebpénz-kiegészítés fejében azonnal átpasszolta őket.

– Bán! Adjuk inkább nekik, nekem elegem van – mondta lehajtott fejjel, szipogva a nő.

– Azt már nem. Előbb minden bejegyzést és számot átnézünk, mert ezekből kiderülhet, kinek a pénzével zsonglőrködött Gulyás, és mi köze ennek az egésznek a Madas-ház kincséhez. Amíg nálunk a notesz és a telefon, előnyben és egy kicsit biztonságban vagyunk.

– Egyiket sem akarom. Csak a régi, nyugalmas életemet – zokogott fel Edit a Tiszavirág-híd Liget felőli lába alatt.