Könyvespolcomon évekre visszamenően ott sorakoznak a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárának Zounuk címmel megjelenő évkönyvei. Általában nemcsak a megjelenésükkor, de egy-egy téma miatt évekkel később is szívesen veszem kézbe őket. A Szolnok múltja és helytörténete iránt érdeklődők számára egyszerűen megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen kiadványok immár három és fél évtizede. Az eddigiekről – szubjektíven – leginkább azt éreztem, hogy „csupán” évente megjelenő tanulmánykötetek, amelyekbe az éppen elkészült dolgozatok kaptak helyet. A 34. Zounukkal kapcsolatban viszont nagyon erősen az az érzésem, hogy ez valóban évkönyv lett, hiszen nagy teret ad azoknak a témáknak, amelyekkel a nyilvánosság számára is érzékelhetően foglalkozott az elmúlt bő esztendőben a szolnoki levéltár.
Talán még sokan emlékeznek a tavaly nyáron, a Pozsonyi épületben megnyílt Iratpusztulások Jász-Nagykun-Szolnok megyében című kiállításra. Ennél „levéltáribb” és a mai kor számára is kellően „bulváros” tárlat még nem született. Ráadásul 2019-ben nemcsak egy kiváló ötletet sikerült a szolnoki levéltárosoknak feldobniuk, de látványosan és szórakoztatóan mesélték el mindazt, amiről azt gondolná az ember, hogy csak írni lehet róla. És íme, a friss évkönyv első tanulmánya – Mucsi László levéltáros tollából – most ennek a kiállításnak egyfajta „katalógus dolgozata”. Amire ráadásul majd úgy is vissza lehet hivatkozni, hogy ebben az évben – a nagyközönség számára látványosan – ezt (is) csinálta a szolnoki levéltár. Márpedig nekem az ilyen írásoktól válik igazán évkönyvvé egy kötet, és kicsit felébreszti bennem a vágyat, hogy milyen jó lenne, ha újra divatba jönne ez a műfaj a közintézményeink körében. (Pár évtized múlva rettenetesen fognak hiányozni például az iskolai vagy céges évkönyvek a helytörténeti kutatásokhoz.)
A magam részéről ugyanebbe, a helyben végzett munkát megmutató kategóriába sorolom Horváth Gergő id. Bedekovich Lőrinc térképészeti munkáiról szóló – egy korábbi kiállításhoz kapcsolható – anyagát. És Mákos Judit Tabák Lajosról szóló forrásgyűjteményét, ami kiválóan felvázolja a neves, szolnoki szociofotós életét és munkásságát. Lehet, hogy megcsal az emlékezetem, de Tabákról olvasva valamiért az volt az érzésem, hogy 2019-ben és idén is viszonylag sokszor esett róla szó, sűrűn bukkantak fel legendás képei és az azokat is bemutató kiállítások. Végigolvasva a 103 évet megélt mester feljegyzéseit, nem tudok szabadulni attól sem, hogy Tabákkal szemben vannak még tartozásai Szolnoknak. És talán nemcsak a szolnoki levéltárnak.
Nem tudom, véletlen-e vagy szándékos, de a 34. Zounuk számomra nemcsak klasszikus „évkönyv”, de egy fontos XX. századi tanulmánykötet is. Nemcsak azért, mert a kilenc vaskos munkából hét és fél – Országh László fegyverneki svábokról szóló dolgozatát is ide sorolom félig – foglalkozik az előző évszázaddal. Hanem amiatt is, mert csupa olyan „forró” témát feszeget – a két nagy háború utánról -, amelyeknek a kibeszélésével még mindig adósok vagyunk. Márpedig ezen az úton nélkülözhetetlenek az olyan nagyon személyes, szolnokiként szinte kézzelfogható történeteknek az elmesélései, mint amilyenekre 1919-ből Bojtos Gábor vállalkozott. A történelmi időket meg- és átélő, távolról nézve kisemberek, helyben olykor fontos szereplők egyszer megdöbbentő, máskor megkönnyezhető hányattatásait meséli el. A dokumentumok „száraz” objektivitásával, de úgy, hogy szinte mindegyik történet irodalmi vagy filmes feldolgozásért kiált. Mert ilyen volt a XX. századunk.
Talán nem is tudjuk felmérni, milyen szerencsések vagyunk, hogy Szolnokon működik levéltár. Pontosabban, nemcsak működik, de olyanok tevékenykednek a falaik között, akik évente bebizonyítják, ez nekik nem munka, hanem valami elszánt érdeklődésből táplálkozó szenvedély. Ennek köszönhetően, ha kíváncsiak vagyunk rá, egyre többet tudhatunk meg Szolnok és magunk múltjából. Ami ugye nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a lassan múlttá váló jelenünket.
