A Damjanich János Múzeum Rákóczi-szabadságharcra és a szatmári béke 300. évfordulójára emlékező kiállítása nem jöhetett volna létre egy szenvedélyes magángyűjtő nélkül. És nem is nyújt teljes élményt, ha nem vesszük meg a hozzá tartozó, kiváló katalógust. Persze előre.
Szűnni nem akaró, nyílt színi taps. Már-már tomboló közönség a meghajlásnál. És mindezt nem intézhetjük el annyival, hogy jó alapanyagból könnyű jót csinálni. A szolnoki Jézus Krisztus Szupersztár ennél sokkal több összetevőből jött létre. Előre mondom: nagyon jól!
Nem tudtam, hogy Hruscsov járt Szolnokon. A Fehérház előtti egykori aluljáróról se gondoltam, hogy a hatvanas évek végén már létezett. És az Antal Imre vezette szolnoki szépségkirálynő választás sem volt meg eddig. Szerencse, hogy a közelmúlt krónikásánál, Nagy Zsoltnál, mindig volt fényképezőgép.
Nem vagyok színikritikus, nem vagyok színházi szakember, csak egy néző vagyok, akit egy előadás vagy megérint, vagy nem. Ha viszont megérint, akkor nagyon tudok lelkesedni. Példának okáért a Szigligeti Színház Ármány és szerelem című darabjáért.
Vannak színházi előadások, amelyeket nem a főszereplők visznek el a vállukon. És vannak produkciók, amelyektől semmi egyebet nem várunk, mint a könnyed szórakoztatást. A Szigligeti Színház Én és a kisöcsém című klasszikus operettjére mindkét állítás igaz.
